2017. szeptember 22.

Harminchárom // Örökbefogadási papírok

Oii,
Hogy vagytok? Milyen volt a nyár? Hogy alakul a suli? Nekem már most elegem van belőle lmao, pedig nemrég kezdődött! Viszont annyira szerettem volna már kitenni egy részt, mert elképesztően régóta nem jártam már Bloggeren, hogy majd' belegebedtem, és inkább (ismét) megtöröm ezt a 12 részes "ígéretemet", amit talán 2 résszel ezelőtt bejelentettem, csak hogy előre jussunk, és ne tűnjek el teljesen. Úgyhogy olvassátok olyan szeretettel ezt a nyálas részt, mint ahogyan én írtam anno, és ne felejtsétek el véleményezni, mert nagyon sokat jelentene, ha szólnátok (írnátok lol) 1-2 szót kommentben.
Szép hétvégét <3


bea miller kép- Rádöbbentem, hogy milyen kegyetlen voltam veled... röstellem, amiért megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz időket éltél át eddig. Nyilván neked sem volt könnyű. Sőt! Én meg… Elfeledkeztem arról, milyen gondoskodó vagy és mennyi szeretetet rejt a szíved. Azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat, amikkel megbántottalak – néz rám, amikor reggel elé teszem a nagy tányér rántottát sajttal és virslivel, ahogy azt az uraság egykor olyan nagyon szerette. Szavait mindössze egy mosollyal díjazom, mert erre képtelenség lenne bármi normálisat is válaszolni. Egy sima „köszönöm” marhára bénán hangozna, másba meg nem is lenne érdemes belekezdeni, úgyhogy a szalvétákat és a két citromos teát az asztalra téve én is helyet foglalok, pont Harryvel szemben. Terveim szerint egy normális, nyugodt reggelit szeretnék eltölteni egy baráttal az otthonom kellemes, jótékony nyugalmában és félhomályában. Igazán remélem, hogy ez sikerülni fog, és hogy senki és semmi sem fog minket megzavarni. Valami azt súgja, szükségünk lenne egy kis magányra, kettesben, akár még teljes csöndben is – úgy is, ha mostanában több időt is töltöttünk együtt, mint azt eleve képzeltem volna. Repes a szívem, mert úgy érzem, Harryvel elindultunk egy kedvesebb, emberibb kapcsolat felé, és talán egyszer sikerül magunk mögött hagyni azt a fajta kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Persze nem vagyok telhetetlen – már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van velem, és hogy nem borítja rám az asztalt, miközben azt üvöltözi: „ELVETTED A KISLÁNYOMAT!”
- Kényelmes volt a kanapé, mellesleg. Köszönöm, amiért itt aludhattam – kezdeményez beszélgetést pár falat után. A villa a fogamhoz koccan, ami pár nanomásodpercre elvonja ugyan a figyelmemet, de nem tervezem olyan sokáig megváratni a válasszal. 
- Tényleg? Király. És kérlek, én vagyok hálás, amiért itt maradtál velem. Nagyon szörnyű voltam? – húzom be a nyakamat óvatoskodva. Már előre tartok attól, mit fog válaszolni, mert ugyan a beszélgetésünk élénken él előttem, de az este többi része egyelőre még kissé homályos. 
- Oh, nem – húzza cseresznyepiros ajkait egy ravasz, sunyi mosolyra. – Nem voltál olyan rossz.
A rántotta majdnem cigány útra megy, ahogy meglepődöttségemben felköhögök. Könnyek futnak a szemembe, miközben megpróbálom visszaterelni a megfelelő pályára a falatot.
- Félreérthetem, vagy akkor csak én leszek a perverz?
- Vedd, ahogy akarod – rántja meg széles vállait egy ártatlan vigyorral, és beleiszik a teájába. – De mindkét értelemben igazam lenne. 
- Neked nem kellene ilyeneket mondanod, Harry – röhögök fel kissé zavarban léve, arcom paradicsomokat megszégyenítő színben pompázik. – Éppen hogy csak sikerült barátokként kezdenünk egy napot, ne rontsd el a... erm, ezzel – mutogatok idétlenül, miközben érzem, szinte már az egész mellkasom lángol. Harry alsó ajka belsejét rágcsálja, azonban tekintetét szüntelenül rajtam tartja, és mintha csak tesztelne, hogy meddig vagyok képes tartani a szemkontaktust. Végül elhúzom a számat, és kénytelen-kelletlen megtöröm a csöndet. – Te egy rendes srác vagy, Harry. Szeretném, ha barátok maradnánk úgy, hogy közben megmarad a lelki békénk is, mert jelenleg nagyon jól elvagyok magammal, megbékéltem, és azt hiszem, neked is összejött. Kendall egy nagyszerű lány, én keresem azt, aki mellett én is nagyszerű lehetek, és... csak... ne keverjük össze a jövőt a múlttal, jó? 

Egy cseppet sem kínos hangulatú reggeli után – ami miatt meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy vagy vita vagy gigászi csend honol majd itthon –, Harry segít leszedni az asztalt, betesszük a mosogatógépbe a piszkos edényeket, majd miután kap egy törülközőt, elmegy tusolni, és mivel én azt már reggeli előtt elintéztem, ezért a szobám felé indulok, hogy elkészülhessek. A szekrényemből kiveszek egy csipkés melltartót, mely szépen a mellkasomra simul és egy kicsit retró-stílusú, V kivágású inget, melyet beletűrök a sok helyen kiszaggatott farmerembe, amibe a közelmúltban egészen belebolondultam. Egy Vansot húzok lábaimra, a zoknit mellőzöm. Egy egyszerű aranynyakláncot akasztok nyakamba, egy-két ujjamra gyűrűt biggyesztek, parkettába fonom a hajam két copffal, és már készen is vagyok. Válltáskámba teszem a telefonomat, amit gyorsan leveszek a töltőről, majd a szájfényemet, a parfümömet és egy-két zsebkendőd is mellé pakolok, már csak a biztonság kedvéért is. Magamhoz kapom a bőrkabátomat, és kilépek a szobából. A fal mellett húzódó szárítóról leszedem Mayna ruháit, és szépen a táskámba hajtogatom őket, a cipőt külön bezacskózva. A konyhapulthoz leülve előveszem a telefonomat, a pultra teszem a táskát és úgy döntök, kényelmesen elfoglalom magam, amíg Harry a habtestét áztatja. Nem kell sokat várnom, Hazz röpke öt perc után kifárad – dereka körül csupán egy fehér törülköző van, amiben halál lazán flangál végig a folyosón Cady szobájába, s útközben felkapja a szárítóról a ruháit is. Egy félmosolyt ereszt meg felém, mielőtt magára húzná a nevelt lányom által teleplakátolt ajtót. Csak ekkor veszem észre, hogy a fogaim közé vettem a körmömet, és megállás nélkül azt a pontot bámulom, ahol az előbb még ő állt, azzal a teletetovált és kidolgozott mellkasával, amire csak egy szó van: WOW! Ezt még a vak is megmondhatná, érzelmektől függetlenül.
Ahhoz képest, hogy milyen a végeredmény, Harry gyorsasága lenyűgöző. Öt perc sem telhet el, és mi már a kocsimnál járunk, lában mellett Darrennel, akit ma magammal viszek. Homlokomat ráncolva állok meg a sofőroldali ajtó mellett, miközben mérlegelem az állapotomat. Vajon tudok vezetni, így, kicsit még másnaposan? Oh, nem. A jobb kérdés: szabadna-e nekem most vezetni? Harryre nem szívesen bíznám a feladatot, mert azt hiszem, a srác automata autókhoz van szokva, a kis piroska meg nem az. Nyilván nem esne nehezére átszokni, de mégsem kísérleteznék most vele.
- Lesétáljuk? Amúgy is lenne néhány papír, amit alá kellene írnod a bulid miatt, és nincs innen olyan vészesen messze az iroda.
- Az eljegyzésemmel kapcsolatban? – kérdez vissza élénken, miközben megindul a legközelebbi zebra felé, jelezvén, részéről rendben van a séta. Darren ismételten úgy viselkedik, mint amikor hazaérkeztünk tegnap este vagy ma hajnalban – mintha csak mágneses erő vonzaná őt Styleshoz. Ismételten a régi önmagamat látom a kiskutyámban, aki már nem is olyan kicsi.
- Igen, köszönöm hogy így letisztáztuk – köszörülöm meg a torkomat élcelődve.
- Oh, ugyan. Nincs mit – kacag fel jókedvűen. – Na és mesélj, mi újság veled? Meg azzal a Henderson gyerekkel?
Összevont szemöldökkel, gyanakvóak kapom felé a fejemet, de Harry persze mit sem sejtve, laza mozdulatokkal halad előre.
- Sosem mondtam neked Skye vezetéknevét, akkor meg honnan tudod?
- Miért olyan nagy dolog ez? Anno azt is tudtam, mikor nem érhetek hozzád, mert éppen a Mikulást vendégelted. Megvannak a forrásaim, na meg... Ava, azért van itt gógyi – kocogtatja meg a halántékát. Felnevetek, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni a múltunkat felemlegető részletet. Ismét a témánál...
- Oh, tényleg? Itt? Tényleg? Mióta? – nyúlok fel gügyögve az arcához, és én is megkopogtatom a halántékát. Harry szemeit megforgatva húzódik el és indul meg újra az ügynökség felé. Mintha tökéletesen tudná az utat az otthonomtól a munkahelyem felé. Igyekszem nem túlgondolni, de nehéz.
- Egy ideje – dülleszti ki mellkasát büszkén. – Anyukám azt mondta, okos vagyok, és neki mindig igaza van!
- Ebben nem kételkedem – somolygok óvatosan játékos szavai hatásaként. Anne kényes téma. Nem hiszem, hogy a fia tudja, hogy miután eljöttem Londonból, ő meglátogatott. Meglepő módon nagyon örültem annak, hogy megtalált, bár csak a Jóisten tudja, mégis hogyan, amikor a fiának több kapcsolata van, és neki nem sikerült, de ezen még sosem gondolkodtam el ennél behatóbban. – Anne-nek mindig, mindenben igaza volt. – Abban is, hogy jól tettem, amiért elhagytam Harryt. A legnagyobb kínokat kellett, hogy átélje miattam, de még jobban szenvedett volna tetteim teljeskörű tudatában, úgyhogy megkíméltem a tudás hatalmától. Amikor Anne eljött hozzám, én éppen, hogy csak pár nappal álltam az abortuszom után. Kedvesebb volt, mint hittem volna, hogy lesz velem, azonban ezerszer rosszabb lett azzal, hogy ott volt, és hogy rám mosolygott, miután hosszasan átölelt. Nem tudtam eldönteni, miután elment, hogy örültem neki vagy sem. Rávilágított egy-két dologra, azonban teljesen összezavart, jobban, mint amennyire eleve voltam akkortájt.

Az irodában Darrent Calebre bízom, aki valamiért nagyon egy húron pendül a kutyámmal – aminek nagyon örülök, mert Darren még jó ideig velem lesz, mint ahogy Caleb, szóval rossz nem sülhet ki a pót-pótapa szerepből... –, Harryvel  az oldalamon pedig máris a birodalmam felé hasítok. Amint zárt ajtók mögött vagyunk, én egyből az asztalomhoz lépek, ami pont Calebé mellett áll, szemben az ajtóval, és a legfelső fiókból elővéve, máris kezeim között tarthatom az előkészített, lefűzött mappát. Harry helyet foglal az egyik, velem szembeni széken, majd mielőtt még felnyitná a mappát, megkérdezi:
- Kendallnek nem kell itt lennie?
- A nálunk alkalmazott hivatalos eljárások szerint az szignál, aki fizet. Ez esetben te állsz mindent, úgyhogy Kendallnek maximum abban az esetben kell jelen lennie, ha vagy te vagy ő esetleg ragaszkodna hozzá – magyarázom, miközben az asztallaphoz kocogtatom a következő stócot, ami viszont már egészen más tészta. – Élvezzétek a partit, mi gondoskodunk mindenről. Mivel még az elején járunk a szervezésnek, nagyjából semmi olyan nincsen, amit ne tudnál, vagy tudnátok még. Aláírod a lapokat itt és itt – mutogatom pörgősen forgó nyelvvel. Imádom a munkám ezen részét, valahogy olyan fontosnak érzi magát miatta az ember! Azonban az, hogy ezt jelen esetben Harryvel szemben csinálom, kicsit frusztráló. –, két példányban is. Az egyik a tied, a másikkal pedig innen én megyek tovább, de az a része már nem lényeges a számodra.
Harry ahelyett, hogy engedelmesen bólintana és nekikezdene, csak merengve, egy apró mosollyal nézi az arcomat. Nem tagadom, kissé zavarba ejtő a bámulása, főleg, hogy jelenleg az eljegyzési buliját szervezzük és egyeztetjük. Fél éven belül házas lesz. Egy másik lánnyal. Hát miért nézi ilyen behatóan az arcomat? Mindentudóan méreget azokkal a hatalmas, zöld íriszeivel, amivel régen mindig egyből leszedte rólam a bugyit is. Most, hogy már idősebb fejjel kerülök vele szembe, rá kell jönnöm, hogy bár a stílusa és a vonzereje nem változott egy cseppet sem, azonban erősebb, kitartóbb lettem. Bár kevésbé vonz már, mint férfi, mivel tudom, tiltott gyümölcs nem csak Kendall, de a múltunk miatt, még mindig résen kell lennem, mert egyetlen kínos vagy félreérthető pillanatot sem engedhetek meg magunknak, ami bármiféle törést is jelenthetne. Így is eléggé ingadozó a kapcsolatunk, pláne a tegnapi-ma hajnali buli miatt, melynek a felére nem is emlékszem.
- Harry... – noszogatom – Kezdd el, sosem végzünk.
- That's what she said – röhög fel jóízűen, majd még mindig hevesen rázkódó vállakkal hajol a papírok fölé, és veszi kezébe az irodai tollat. Szükségem van pár másodpercre, mire leesik a poén, viszont amikor ez megtörténik, bármennyire is próbálkozom, nem tudom visszafojtani kibuggyanó kacajomat. – Tudom. Zseniális a humorom.
- Inkább beteg – javítom ki piszkálódva – Ez meg eléggé cliché.
- Régen mindig te lőtted el. Ideje egy kis változatosságot hozni a mindennapokba! Nem szabad unalmassá válni – bólint tudálékosan, határozottan, mint aki teljes mértékben egyetért a saját véleményével.
- Oh, Haz... szerintem cseppet sem vagyunk unalmasak. Kinek lenne még ilyen sztorija?!
- Egy Bestseller szerzőnek – dünnyögi elismerően, félrebiccentett fejjel. Rózsaszín ajkait vékony vonallá préseli, aztán végre valahára a papírok fölé hajol, és az irodai tollat a pontozott vonal fölé emeli, ahol aztán nekikezd a hivatalos papírok szignálásához. Nincs visszaút, Harry tényleg velem szervezteti meg az eljegyzési buliját. Lehet, említettem már néhányszor, hogy milyen pofátlanul szar humora van a sorsnak, nem? Csak mert valami érdekes indokból kifolyólag úgy rémlik.

Délután felszállok egy buszra, és miközben helyet foglalok Darrennel az ölemben egy ablak melletti ülésben egy izzadt, macis alkatú, erősen izzadtságszagú srác mellett, aki teljesen nekem dől és a nagyjából fél órás útra előretekintve már az indulás pillanatában sírhatnékom támad. Kicsit stresszes vagyok, bevallom, úgyhogy a jelenlegi helyzetben a legkisebb impulzus is képes lenne megríkatni. Fejben közben megtervezem az utat, hogy elfoglaljam magam, s letisztázom magamban az indokokat is, mégis miért mellőzöm a tömegközlekedést. Nos, az ilyen kellemetlenségek miatt. Izgulok, mert amint hazaérek Cadyvel, elő tervezek hozakodni az örökbefogadás-témával. Amikor leszállok a buszról, pár perces séta vár rám, de legalább addig is kiszellőzik a fejem. Van időm gondolkodni. Hogyan térnék rá? Miként kérdezném meg? Mit tennék, ha nemet válaszolna? Erre azonban már nincs időm válaszolni, ugyanis a kaputelefonon becsöngetve, majd röviden beköszönve már a feljárón sétálok, s amint egyre közelebb kerülök a hatalmas bejárati ajtóhoz, úgy lesz egyre szaporább a szívverésem. Ha nincs Pierce, ha Mayna nem lenne az életem része és ha nem lenne egy nagyszerű ember, egy kiváló barátnő, Cady most nem lenne az életem része. Kevesebb lennék valamivel. Valakivel. Azzal a vigyorral is, amit C villant, amikor meglát. A kanapén ücsörög egy barna bőrű, hatalmas, őzikeszemű kislánnyal, akinek a tenyerét masszírozza. Büszkén elmosolyodom, ahogy eszembe jut az este, amikor Cadynek életében először megjött a havi baja, és olyan érzelmi hullám csapott át a feje felett, hogy sírva fakadt egy vígjátékot nézve a kanapén, miközben én a vacsorát főztem. Még anyukámtól tanultam ezt a kis trükköt, ami valahogy mindig le tudott nyugtatni. Sosem értettem, mégis mi lehetne a dolog nyitja, de azt hiszem, ez amolyan pszichológiai-trükk, mint amilyet anno Maynán is eszközöltem. Elengedem Darrent a pórázzal együtt, hadd szaladgáljon egy kicsit szabadon; na, nem mintha ma nem ezt csinálta volna egész nap.
Nevelt lányom kitárt karokkal szalad felém, azonnal vele egy szintre hajolok.
- Ava, képzeld, képzeld, wow! – kezd hadarásba, miközben vékony karjait nyakam köré fonja, és önkénytelenül lefelé ránt. Felnevetek.
- Várj, elképzelem – kekeckedem egy kicsit, amire C csak egy grimasszal válaszol. Kisimítok egy tincset az arcából, majd kiegyenesedem és megcélzom a konyhát, ahonnan csörömpölést hallok. Közben Cady megállás nélkül mesél a napjáról és az új barátnőjéről, Miráról, aki, mint megtudom, az afroamerikai kislány a kanapéról. Eldicsekszik a varázslattal, amit éppen a belépésemkor eszközölt, én pedig büszkén nyújtok felé egy nagy pohár limonádét, amit Mayna éppen azelőtt pár másodperccel a kezembe nyom. Négy óra fele érünk haza, Cady megállás nélkül beszél. Amint lakáson belül tudjuk magunkat, és ő gyorsan ad enni Darrennek, már fojtatja is. Élvezettel hallgatom a beszámolóját a napjáról, a tapasztalatairól, az iskoláról és az ottani barátairól, akik még csak nemrég kerültek be a programba. Őszintén érdekel minden, amiről mesél, viszont nagyjából fél óra múlva félbe kell szakítanom, mert Caleb megcsörget egy kéréssel, hogy szaladjak be az irodába a munkavállalói papírjaimmal és a szerződésemmel, amit egykor Brandonnal kötöttem, úgyhogy a kislány nagyjából egy órára egyedül marad otthon, de miután sokadjára a lelkére kötöm, hogy ne engedjen be senkit és ő se menjen házon kívül, majd megkapom a saját leszidásomat is azt illetően, hogy miért akarom rázárni a lakást, C végül megnyeri a csatát: a cipőmet felkapva és a mappát kézhez fogva autóba pattanok, és rövidesen már az irodaház parkolójában is vagyok. Kicsit elhúzódik az ügy, másfél órát vagyok el, de hamarosan elszabadulok Brandontól, és már sietek is hazafele. Az ajtón belépve azonban rendesen megdöbbenek. A lakást finom illatok lengik be, az orrom egyből a konyhába vezet, ahol Cady nekem háttal áll a tűzhelynél, és kezén a hatalmas tepsifogóval éppen kiveszi a forró ételt a sütőből. Elkerekedett szemekkel pakolok le a pultra, és összefűzöm karjaimat a mellkasom előtt.
- Wow, hát te mit kotyvasztottál?
Kérdésemre úgy pördül meg a tengelye körül és kap szabad kezével a szívéhez, mintha minimum tarkón sikította volna valaki. Az égnek emeli a szemeit, amikor végül meglát, és a főzőlapra teszi a tepsit, amiben fűszerezett krumpli illatozik. Kell pár pillanat, mire C megszólal, de én türelmesen kivárom, csípőmmel a pultnak dőlve.
- Tudod, ma van anyu szülinapja, és elgondolkodtam...
- Ma született? Jajj, miért nem mondtad, kicsim? – szorul el a torkom a lány kicsit könnyes szemeit nézve, és ösztönösen karjaim közé zárom, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
- Mert... mert nem is tudom, miért... de Ava, én nagyon szeretlek! – szakad ki belőle hirtelen, és úgy tűnik, egészen megkönnyebbül vallomása hatására, mely engem is meglep. – Most is úgy reagáltál a gyengeségemre, mintha csak az anyám lennél! Köszönöm, hogy szeretsz, legalábbis remélem, hogy így van – húzza óvatos mosolyra rózsaszín ajkait. Finoman meglököm a fejét; ne marháskodjon már! – Befogadtál. Nekem ennyi is több lett volna, mint elég, de te úgy nevelsz, mintha tényleg a családodba tartoznék. Bevontál a baráti körödbe, elvittél Olaszországba, amiről soha még csak álmodni sem mertem volna, és én szörnyen hálátlannak érzem magam azért, mert úgy érzem, nem tudom mivel meghálálni. Úgyhogy elmentem vásárolni a tegnap megkapott fizumból, és csináltam vacsit, amiről remélem, finom lesz... de te tanítottad a receptet, szóval, ki tudja – rántja meg vállait, mint aki nem tudja, reménykedjen-e bármi jóban.
- Köszönöm, CC! – szólítom teljesen meghatva azon a nevén, amit még a bátyáim ragasztottak rá.

- De miért mentél el egyedül a boltba?! – kapom fel a fejem, amikor már az asztalnál ülünk egymás mellett, a gőzölgő, illatozó tányéraink felett. Az információ ekkor érkezik meg először hozzám, és mint a gutaütés, úgy lök rajtam egyet. – Rengeteg ember van az utakon, a környék elég forgalmas! Bármi történhetett volna, Istenkém – kerekednek el a szemeim, ahogy belegondolok az eshetőségekbe.
- Látod? Úgy viselkedsz, ahogy egy anyának kellene... – Látom, valamit mondani szeretne, de valamiért nem meri. Szoknyájának alját gyűrögeti, teljes testével felém fordul a széken, úgyhogy hasonlóan cselekszem. Biztatásképp a kezéért nyúlok, és összefonom ujjainkat. – Oké, szóval ne legyél mérges, de megtaláltam az örökbefogadási papírokat.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem hirtelen őrült vágtába kezd a mellkasom ellen.
- És? – lehelem.
- Tényleg szeretnéd, ha örökre veled maradnék?
- Ez minden vágyam, Cady. Nem is lehetnék boldogabb... csak valahogy sosem találtam meg a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezzem, te mit szólnál hozzá.
- A tegnap esti imádkozásnál úgy éreztem, anya azt üzeni nekem, hogy a létező legjobb helyen vagyok. Tudom, hogy igaza van. Isten nemhiába küldött pont hozzád.
- Édesanyád rendkívül jó ember volt, igaz? – kérdezem, azonban inkább hangzik kijelentésnek, lévén, biztosan tudom, hogy igazam van, és közben dagad a mellem a büszkeségtől, amiért CC minden este letérdel az ágya mellé, és elmormol egy imát. Csodálatos nagylány, és bár tényleg nem én vagyok az anyja, mégis anyai büszkeség ragad el, s nem is enged egy darabig.
- Igen – súgja – Sosem szeretném elfelejteni.
- Nem is kell, drágám. Nem tervezem, hogy a helyébe lépek. Pontosan tudom, mennyre lehetetlen, hidd el. Nagyobb voltam már, amikor én elveszítettem az anyukámat, de soha senki nem tudta pótolni, bár igaz, nem is próbálták. Tudom, mi a feladatom. Az, hogy veled legyek, és büszkévé tegyük mindkettőnk anyukáját.
- Örülnék neki – biggyeszti le ajkait, miközben kék íriszei megtelnek könnyekkel. Én is hasonló helyzetben vagyok, szívem vad pam-pamba kezd – még nagyobba, mint ahogyan eddig vert a mellkasom ellen.
- Segítünk egymásnak ebben?
- Rajtam ne múljon! – szakad fel belőle a sírás, és örömkönnyek szánkáznak végig szép arcán, miközben a nyakamba kapaszkodik. Ajkaim remegnek a visszatartott sírástól, de hamar megadom magam az érzéseimnek, melyek átveszik testem felett az uralmat, és régen érzett, teljes mértékű boldogságot, békét hoznak a lelkemre, testemre egyaránt.
Érzem, minden a helyén van az életemben, és nem is alakulhatnának jobban a dolgaim.
Ava Heart végre révbe ért. 

2017. április 29.

Harminckettő // Halálosan szerelmes voltam beléd

Sziasztok :) 
Íme egy teljes Hava Steart-rész, elejétől a végéig kedvenc párosunkkal. Inkább kicsit lelkizős, mintsem boldog vagy önfeledt, de majd megtudjátok, ilyenek is kellenek. Én nagyon szerettem írni, beleadtam minden pesszimizmusomat. Remélem, átjön majd.
Van néhány hírem is... azzal kezdeném, hogy miután ez a rész kikerül, megint nem lesz egy ideig semmiféle fejezet, mert szeretném befejezni a történetet, és utána felpakolgatni a részeket. Így elkezdhetném a másik sztorimat is aktívan vezetni, és értitek... Lezárhatnám. Úgyhogy megírom a maradék tizenkettő részt, ami epilógussal együtt tesz ki ennyit, és ha ez sikerül, szerintem napi szinten felpakolgatom majd. Sietek, hogy minél előbb eljuthassak odáig, viszont mivel még elég sok mindennek kell megtörténnie, lehet, eltart egy ideig, és emiatt türelmeteket kérném. :) Párban jár a dologgal, hogy a Bittersweetre (Liam Payne AU) sem kerül ki addig rész. Nézzetek be, olvassátok el az eddigi részeket, mentsétek le az oldalt vagy tudom is én, csak ne maradjatok le, mert az ottani folytatásban is történnek majd ám dolgok!!
Jó olvasást, és köszönöm, hogy itt vagytok! A támogatásotok rengeteget jelent. <3

***

bea miller kép
Nem egyszer eszembe jutott már, milyen érzés volt anno egy buli után hazamenni egy olyan nagyszerű fiú, mint Harry oldalán. Hogy tudtam, volt, aki vigyázzon rám, és aki nem hagyta volna, hogy bajom essen. Harry sosem ivott, mert nem érezte szükségét – vagy ha meg is tette, akkor sem öntött fel annyira a garatra, mint például én, már az esetek többségében.
Nos, jelen esetben más volt a helyzet, mert most, miután elhúzódom Harrytől és kábán, résnyire nyitott szemekkel és elnyílt ajkakkal lesek fel ugyancsak a szervezetébe juttatott, nem kevés mennyiségű alkoholtól csillogó szemű smaragdjaiba, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mégis hogyan fogom tudni ezek után elviselni magamat.
- Um, én…
- Én is sajnálom, igen – nyögöm elkerekedett szemekkel, amikor is valaki teljes erejéből a vállamnak ütközik. Megtántorodom, és ösztönösen Harry karja után kapok, aki ugyanígy reagál, és a derekam után nyúl. Harry az ismeretlen alak után szól, miszerint jobban tenné, ha figyelne, mekkora tahóként viselkedik, és hogy kinek megy neki, így pedig már egy egyszerű „bocsi” is megtenné. Persze nem érkezik választ, csak jónéhány, körülöttünk vonagló ember figyelmét sikerül felkeltenünk a kis akciónkkal, viszont jelenleg ez a legkisebb gondom. Forog velem a világ, és elemi erővel küzdök az ellen, nehogy összerogyjak.
- Hazakísérlek, jó? – kérdezi, és hideg tenyerét tarkómra simítja. Ösztönösen felnyögök a jó érzésre, és kicsit hátrébb nyomom a fejemet, majdnem dorombolni is elkezdek.
- Még mindig nincs kocsid, nem? Én a többiekkel jöttem, de tuti, hogy ők is ittak… talán már itt sincsenek. Harry, mire én innen hazaérek, háromszor is be fogok aludni! – nyögök fel panaszosan.
- Az kemény – dünnyögi – Figyelj, merre van a cuccod? Hol ültetek? Talán ott van az a két nyálgép meg Veronica is.
- Caleb, Skye és Ronnie? Oh, nem – dalolom gyorsan forgó nyelvvel. – Nem tudom, amúgy… Nyilván nincsenek itt. Ha hazamentek, akkor majd csak találkozunk valamikor, ha itt vannak, szintúgy…
- Avie, ha a barátaid itt hagytak, miközben jó, hogy még nem hánytál, akkor jobb lenne, ha nem találkoznál velük többet!
Felhorkanok, és próbálok egyenesen a szemeibe nézni. Dübörög a fülemben a vér és kicsit remegnek a térdeim, úgyhogy eltelik egy kis időbe, mire már nem négy borostyánszínű szempár próbálja kitalálni, mit is szeretnék tulajdonképpen, csak kettő. Elég sok energiámat el is veszi, viszont mire eljutok oda, hogy megharagudjak vagy ne, már elfelejtem, mit szerettem volna mondani.
Oké, Ava, nem kell ragozni. Értjük mi, kissé becsíptél.
- Hol van az asztalotok? – próbálja túlkiabálni a basszust, ami már a mellkasomban dübörög.
- Um, tudja a jó ég… valahol oldalt, egy nagyobb boxban voltunk. Ott volt a kabátom meg a táskám is. Oh, Cal-baby tárcája is!
- Cal-baby? – kérdez vissza mély hangon, szinte már ijesztő tónusban megszólalva. Vajon mi zavarhatja?
- Aha – bólogatok. – Uh, Haz, figyu’…
- Megvan – szakítja félbe a mondandómat, és a vállára csapja a táskámat, míg a vállamra teríti a dzsekimet. Abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik, egyből húsz fokkal melegebb lesz. Ha jól fog az agyam, talán elsuttogom a tulajdonost – és azt, aki a hőszabályzót kezeli – valami nem túl kellemes vidékre. – Gyere, menjünk – kap fel hirtelen a karjaiba. Felnyikkantok a hirtelen pozíció váltásra, utána azonban idétlenül vihogni kezdek.
- Banyek, Haz… így kellett volna átvinned a küszöb fölött, ugye? Ajh, tetszik ez a póz, kár, hogy nem élhettem át.
- Csak ezt bánod abban, hogy végül nem házasodtunk össze?
- Nos, Vegas csak egy köpésnyire van…
- Igen, mint ahogy az elmegyógyintézet is! Ava, az előbb megcsókoltalak, most hazaviszlek, és hulla jól el kéne beszélgetnünk csak azért, mert bulizunk, miközben azt sem tudom, merre vagyok arccal, hogyan jutunk haza, és hogy te erre emlékezni fogsz-e majd reggel!
- Persze, hogy emlékezni fogok. Miután LA-be jöttem, és átestem a műtéten, borzasztóan leittam magam. De láss csodát… mégis emlékszem az elő-nászéjszakánkra.
Látom, még így, a sötétben is képes vagyok kivenni, ahogy megugrik az ádámcsutkája, és akadozva szívja be a levegőt. Reakciója elbűvöl. 
- Ezt ne most beszéljük meg.
- Miért, mikor kéne?
- Amikor józanul fogsz majd gondolkodni.
Megforgatom a szemeimet, miközben fejemet kemény mellkasának döntöm, és sóhajtok egyet. Hihetetlen erejű álmosság kap el.
- Ja, mert te nem it-ittál semmit, m-mi? – Egy-két helyen beletörik ugyan a nyelvem a mondandómba, de kitartóan szájalok, szemhéjam le-lecsukódik, és hangom sem több, mint suttogás, Harry mégis meghallja. Ez lehet a szuperereje. Hogy mindig figyel rám, már az ősidők óta.
- Egy whiskeyt ittam össz-vissz, és tudod, hogy bár soha nem részegeskedem, de elég magas az ingerküszöböm.
- Nagy szavak, Styles. Nagy szavak.

Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs arról, mégis hogyan kerülhettem haza, de megtörtént. A házunk előtt állunk a pázsiton, immár a saját lábaim tartanak, és a fejemet Harry bal karjának döntve várom, amíg a fiú kitúrja a lakáskulcsot a táskámból.
- Köszönöm, am-amiért hazahoztál, Harry. Tényleg.
- Nem hagyhattalak csak úgy ott…
A friss levegő miatt kicsit már tisztább az agyam, legalábbis nem olyan elködösült attól a sok-sok alkoholtól. Mint egy kiadós eső utáni reggel – borús még, és érződikde legalább már látod a kiutat.
- Azon gondolkodtam, hogy maradok egy kicsit, és beszélgethetnénk… – folytatja szinte levegővétel nélkül.
- Felőlem – rántom fel a vállaimat. – De csak akkor, ha megint átviszel azon a tetves küszöbön.
- Ejnye, Heart. Stílus!
- Hey, egy „Styles” vezetéknévvel rendelkező gyerek nekem ne beszéljen nekem holmi „stílusról” – kacagok fel hátravetett fejjel, miközben ismét a levegőbe kerülök, és összekulcsolom a bokáimat, amint Harry beoldalaz velem a lakásba. Ügyeskedik egy darabig, mire be is tudja csukni az ajtót, majd ledobja a táskámat a pultra, és igyekszik nem rálépni Darrenre is, aki boldogan és kíváncsian csahol a lábai mellett, előtt, között… egészen a régi önmagamra emlékeztet.
- Kanapé jó lesz, köszi – dünnyögöm, és arcomat a pólójába fúrom. Döbbenet, de még így, a nagy partizás után is megmaradt az a tipikus Harry-illata, amit annyira imádtam. Régen megesett, hogy az ő tusfürdőjével mosakodtam meg, vagy befújtam a párnámat a parfümjével, amikor messze volt tőlem. Igen, tényleg megszállott voltam.
Harry csupán annyit mond, „mhm-hmm”, és a nappali felé indul. Ezt még így, látatlanban is meg tudom állapítani. Lassú léptekkel megkerüli a kanapét, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedik. A rekamié jobb oldalára ül, szorosan a karfa mellé, úgyhogy még mindig lehunyt szemekkel kikecmergek az öléből, és áthúzódom a bal oldalra. Fejemet hátrahajtom és felhúzom a térdeimet magam elé. Egyik kezemmel átkarolom a térdemet, míg a másikat az állam alá teszem, és összegömbölyödöm. Hasogat a fejem.
- Merre vannak a gyógyszerek? – érkezik az óvatos, halk kérdés. Felsóhajtok, amint felnyitom a szemeimet és annyit motyogok, „első konyhaszekrény jobbról”, Harry pedig már ugrik is. Egy Aszpirinnal tér vissza egy pohár víz társaságában, amit amint kézhez kapok, máris beveszek. Amíg várom, hogy hatni kezdjen, felerősödött „Harry-radarjaimmal” érzékelem a fiú közeledését, plusz érzem azt is, ahogy besüpped mellettem a kanapé. Nem habozok, a vállára hajtom a fejemet, és már éppen megbánnám, hogy ilyen közel engedem magamhoz, és hogy ezzel csak belerondítok a fogadalmába, miszerint hűséges lesz a Kendallhoz fűződő jegyességéhez és magához a lányhoz – de ha már itt tartunk… az a soha meg nem ismétlődhető csók már megadta a kezdőlöketet –, amikor Harry hatalmas kezét a térdemre simítja, és lassú mozdulatokkal, körkörösen simogatni kezd. Elmosolyodom – régen, amikor esténként leültünk a tévé elé, vagy csak simán egymás mellé kerültünk, mindig így ért hozzám, már először. Megfogta a térdemet. Próbálok nem olyan nagy feneket keríteni a dolognak, de az emlékek súlyos sziklaként nehezednek a vállaimra. Hirtelen Atlasszá válok.
Remélem, hogy az este azon részét reggelre, vagy rendben, délutánra el fogom majd felejteni. Néha azért nem olyan rossz dolog az a másnaposság… megkapom a büntetésemet. Ezt még így, pityókás hangulatomban is fel tudom mérni.
- Miről akartál beszélgetni, Harry? – kérdezem pár perc elteltével, tényleg nem emlékszem, mit mondott, miért jön be hozzám. Harry, mintha csak jól átgondolná szavait, ugyancsak egy kis idő elteltével válaszol.
- Rólunk. A múltunkról. Kettőnkről.
- Oh, a keménymag?
- Tépjük le a sebtapaszt, ja – nevet fel halkan, és kicsit megszorongatja a térdemet, majd mintha csak megijedt volna, és kitérőt keresne, így szól. – Amúgy, tetszik a gatyád. Nem tudom, mondtam-e már, de van egy sellő-tetkóm, ami valami ilyesmi kaliberű.
- Be voltál baszva, amikor varrattad? – találgatok egy sunyi mosollyal az arcomon. Állapotomhoz hozzátartozik a csúnyabeszéd. Ezt még nem tudtam levetkőzni.
- Nem – nevet fel – Tökéletesen magamnál voltam, amikor varrattam, de nem is bántam meg.
Ismét csend következik, viszont durva, hogy egyáltalán nem érzem magam feszengve miatta. Pedig úgy kellene… és mégsem!
- Egyébként… mi történt azután, hogy eljöttem Angliáb?
- Sötétség. Csend. Soha meg nem tapasztalt mélység. Megdöbbentett, milyen hirtelen eltűntél, és hogy milyen hirtelen süppedtem negyvenszer olyan mélyre, mint amennyire te egykor felvittél. Nem fogadtam el a segítséget, meg akartalak találni, szinte már megszállott módon. Sokszor megkaptam, hogy már beteges volt, mennyire a múltban éltem, miközben megpróbáltam túltenni magam a csalódáson, és azzal éltettem magam, hogy egyszer majd jobb lesz. Viszont, mivel nem tudtam az okokat, egyszerűen elképzelhetetlennek találtam, hogy ez valaha is megtörténhessen. Utána azonban… nem is tudom, mikor, hogyan és miért, de már nem kötötte le minden idegszálamat az, amint kiszaladtál a templomból. Csak azon filóztam, mi lesz velem, velünk a jövőben. – Ehhez semmit sem tudok hozzászólni, minden egyes betű, amit csak ki akarok ejteni, a torkomra forr. Lehet, hogy a helyzet komolyságának köszönhető, de mintha fokozatosan ki is józanodnék, és egyre nagyobb az agyam befogadóképessége. Már nem pörögnek le a régi mesefilmek a lelki szemeim előtt, mindinkább az, milyen volt az oltár felé sétálni, tudva, egy héten belül már időpontom is lehetne egy amerikai magánorvosnál. Pro és kontra listát állítottam az agyamban, vajon sikerülne-e megoldanunk, vajon lehetnék-e én az az egy a százból, aki igenis túléli a méhen kívüli terhességet, azonban az akkori agyammal nem voltam képes felfogni azt az erőt, amit Harry szeretete jelentett és adott. Ingyen, bérmentve és kamatmentesen. Gyenge és gyáva voltam egyszerre.
Végül mégis megpróbálom szavakba önteni gondolataimat. Nem húzódom el Harrytől, a fejem változatlanul széles vállán pihen, és hangom alig üti meg a suttogás mércéjét. Olyan, mintha az utóbbi néhány órára – órára? – hangtompítót szereltek volna.
- Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjalak, de azt sem, hogy veled maradjak. Én… én nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.
- Sajnálom, amiért ilyen helyzetbe sodortalak, Ava. Igazán.
- Már miért kérsz bocsánatot?! – kerekednek el a szemeim. – Ne bohóckodj már, Styles!
- Ne felejtsük el, eléggé nagy részem volt abban, ami történt – néz rám jelentőségteljesen, majdnem kitekeri a nyakát, hogy ez megtörténhessen. Megforgatom a szemeimet, és igyekszem nem észrevenni azt a kis, perverz utalást, amit elejtett.
- Oh, hidd el, élénken emlékszem rá – dünnyögöm. Különös, mert nem érzem úgy, mintha ezt a fajta fizikai kontaktust mindenféleképpen újra akarnám élni, legalábbis Harryvel. Persze érzékelem, milyen eszeveszett jóképű, és hogy szerencsés az a nő, aki mellette aludhat el, azonban nem gondolom, hogy annak a személynek valaha is át kellene, hogy vegyem a helyét. Hirtelen kólint fejbe a felismerés: csak alkohol hatása alatt állva érzek szexuális vonzalmat az exem iránt? Már nem kötnének hozzá érzelmek? Talán a pszichológusom tényleg hatalmas fejlődést ért el nálam… de mennyiben érvényesül a mondás, miszerint mindig a részeg tag a legőszintébb személy?
- Hey, Ava, figyelsz? – ér Harry az arcomhoz finoman, gyengéden elsimít egy tincset a szemem elől. Egyből felráz.
- Mmm-hm? Bocsánat, elgondolkodtam.
- Semmi baj, csak azt kérdeztem, hogy vagy. Mármint, nem olyan értelemben, hogy fáj-e a fejed, meg ilyenek, mert persze az is érdekel, csak érted… általánosságban. Hogy haladsz a karrierben, szerelemben… ilyenekben? – kérdezi óvatoskodva.
- Oh, a karrierem… Hát, szeretem csinálni. Élvezem, hogy én dirigálhatok, legalábbis megadott keretek között. Mindig is ezt akartam csinálni, azt hiszem. A szerelmi életem pedig… – hagyok egy pillanatnyi szünetet magamnak. Nem attól félek, hogy milyen lenne erről beszélgetni azzal, akibe egykor olyan nagyon bele voltam zúgva… inkább csak nem tudom, hogyan fogalmazzam meg mindazt, ami bennem kavarog, mivel még azt sem tudom, egyáltalán mi zajlik le a szívemben. – Harry, én nem tudom. Van egy olyan személy, akivel jelenleg olyan szinten állok, hogy el tudnék vele képzelni valamit, ami több, mint barátság… de nem hiszem, hogy képes lennék eléggé nyitottnak lenni hozzá. Halálosan szerelmes voltam beléd, Haz – térek vissza a becézéshez, csak hogy elvehessem az élét a szavaimnak, na meg, hogy egy kellemesebb hangsúlyt üthessek meg, ami miatt talán a folytatás is kedvesebb lesz. – Évekig, betegesen, őrülten szerelmes voltam beléd. Kínzott a fájdalom, hogy elvettem tőled egy olyan dolgot, amiért, akiért mindig is áhítoztál, csak azért, mert selejtes a testem… Nem tudtam beletörődni. Rettegtem az újratalálkozástól, mert féltem, nem bírnám ki. Elveszítettem a hitemet, a boldogságomat. Nagyjából fél éve kezdtem csak regenerálódni, persze tudat alatt. Fél éve, hogy elkezdtem azon gondolkodni, mit szeretnék magamnak a jövőmben, mert én vagyok a fontos, a saját érzéseimmel és lelki békémmel kéne foglalkoznom, nem? – Harry határozottan bólint, miközben nem is kérdésnek szántam. – Mióta eljöttem Londonból, nem is éltem igazán Los Angelesben. Pedig már ez az életem. Nem tudom, hogyan tudnék szembenézni Aggyékkel vagy Anne-ékkel, de azt hiszem, ez egy olyan lépés, amin mindenféleképpen át kellene még esnem ahhoz, hogy elmondhassam, végleg lezártam magamban.
Amikor végzek, kíváncsian lesem a reakcióit, még úgy is, ha addig a pontig is alulról bámultam a állkapocscsontját, amit egykor annyira, de annyira imádtam. Fizimiskája pár pillanatig elkínzott képet ölt, de nem tervezek szabadkozni. Nem sajnálom, hogy végre őszinte voltam, mint ahogyan azt sem, hogy ő is továbblépett. Legalább magunk mögött tudjuk hagyni a múltat. Talán még barátok is lehetnénk…
- Aggyék elköltöztek Skóciába – válaszolja végül. Majdnem felnevetek azon, hogy tényleg ez lenne a válasza mindarra, amit az előbb olyan hosszasan kifejtettem? Kitártam előtte a szívemet, ilyen őszintén még sosem nyíltam meg, legalábbis neki. Az utóbbi időben. De nem mondhatok semmit, mert jobban tudja, mi van a tulajdon nagyszüleimmel, mint én magam, úgyhogy semmi jogom számon kérni ezt a kisfokú érdektelenséget.
- Az jó. Skócia szuper hely, remélem, boldogok ott.
- Beszéltem nemrég papáddal. Ő azt reméli, te is az vagy itt. Igazán.
- Wow, ti szoktatok beszélgetni? – hőkölök hátra őszinte döbbenettel. – És?
- Mi és? Jóban voltunk anno is, és most is. Nem változott semmi. Elmondták a véleményüket, de azt is, hogy nem kívánnak semmilyen „párt” mellett lecövekelni, mert tudják, milyen haragtartó tudsz lenni…
Önkénytelenül felnevetek.
- Én? Haragtartó? Nem is tudom, miről beszélsz…
- Oh, kérlek – nevet fel öblösen. – Valld csak be. Őrülten pipa tudsz lenni, két nanomásodperc bőven elég ahhoz, hogy valakit örökre elátkozz. Meg az anyját is, oh igen!
- A régi Ava talán. Ez – bökök a mellkasomra -, na ez az Ava már nem.
- Szörnyű, hogy így állunk. Előtte és utána? Horgasztó – rázza a fejét lemondóan, azonban nem kívánja hosszabban kifejteni a dolgot. A kíváncsiság viszont nagy úr. – Mi előtt és mi után?
- Utánad – nyögöm ki.

2017. április 3.

Harmincegy // A szájának whiskey íze van

Sziasztok :)
Sajnálom az ismételt csúszást, úgy volt, még el tudok vele készülni időben, de csomó dolog közbejött. Viszont omg, köszönöm az előző rész alá érkező kommenteket, borzasztóan fel tudtok velük dobni, el sem hiszitek!! A megtekintésekről nem is beszélve! Igyekszem válaszolni rájuk, de valamiért mindig elolvasom, és annyira örülök a fejemnek, hogy elfelejtek válaszolni :(
Btw Bea annyira gyönyörű a képen, omg. Imádom a csajt, és most jött ki az új száma, mindenféleképpen hallgassátok meg: ×××! És kukkantsatok át a másik oldalamra is, amin ugye egy Liam Payne AU fut. Várom ott is a kedves érdeklődőket! ;) A rész pedig... Igazán megszokhattátok már tőlem, hogy tudok én mocsok lenni, ha nagyon akarok, márpedig én nagyon az akarok lenni! Úgyhogy íme egy extra hosszúságú rész, jó sok karakterrel, elég sok utalással, három napi munkával és egy hatalmas, bazinagy (ejnye!!) csattanóval! :D
Jó olvasást, a sulihoz pedig kitartást, mindjárt itt a jól megérdemelt szünet! <3


celebs, hair, and models kép
A délután remekül telik, hiszen nagyszerű idő van, és én együtt töltöm a napomat azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szeretek. Még jobb kedvem lesz, amikor Kendallel is sikerül pár szót váltanom – úgy, hogy közben nem érzem azt az eleinte jelenlévő feszült légkört, amit bár próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem nagyon sikerült. Mostanra viszont, hogy már ő is feloldódott, valahogy máris sokkal kellemesebb, főleg, hogy már Harry sem hajol az arcunkba, hogy ellenőrizze, mégis mi az, amiről olyan hosszú ideig el tudunk beszélgetni, ugyanis a bátyáim sikeresen lefoglalják a figyelmét. És ez szuper, mert csupán halványan kellett utalnom e szándékomra, miszerint jó lenne, ha kicsit elvinnék a közelemből a srácot, és ők máris teljesítették.
- És, milyen Harry-vel? – kérdezem őszinte kíváncsiságtól felspannolva Kenndaltől. A lány halkan nevetve rázza meg a fejét – barna haja követi a mozdulatot.
- Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy tökéletesen tisztában vagy a válasszal – tér ki az eredeti kérdésem elől, de be kell látnom, hogy abszolút igaza van. Színtisztán emlékszem minden egyes közösen eltöltött pillanatunkra – nos, néhányra még élénkebben is, mint kéne. Az arcpirító részek valahogy beleszőtték magukat az agyamba… Viszont ez már csak mosolyra fakaszt. Őszinte hálát érzek azért, mert volt esélyem megtapasztalni, milyen az élet egy olyan sráccal, mint Harry Edward Styles, és valami furcsa okból kifolyólag nem érzek féltékenységet azért, mert az élet, a sors vagy bármi, amit ezért felelőssé lehet tenni, megadta ugyanezt az esélyt Kendallnek is. Egyszer majd jön valaki, akit ténylegesen nekem szántak a Fentiek – nem, nem a dolgozói emeleten tevékenykedők –, aki majd pont ugyanúgy elcsavarja a fejemet és elködösíti az elmémet, mint ahogyan Harry mindig is tette, csupán a kisujját megmozdítva. Azokkal a zongoristaujjakkal egész élete során csodákat művelt.

Késő van már, amikor a társaság úgy dönt, ideje lenne elindulni, habár aránylag nagy vita alakul ki azt illetően, hogy folytatódjon-e az este, vagy nem. Mivel biztos vagyok abban, hogy Cady-t nem viszem magammal egy szórakozóhelyre, ezért én szinte egyből kijelentem, hogy mi nem csatlakoznánk, viszont meglepő, ki az, aki egy szempillantás alatt ellenem szól.
- Én majd elmegyek a többiekhez, úgyis régen láttam már Rachelt – érvel az egyik barátnője mellett.  Amikor elkerekedett szemekkel nézek rá, már magyarázkodik is. – Tudod, vörös hajú, bamba lány...
Megrázom a fejemet, és nem csak azért, mert gőzöm sincs, mégis kiről beszélhet.
- Felelősségteljesebb vagyok annál, hogy lepasszoljalak, csak mert én bulizni akarok menni. Ami amúgy nem is igaz! – szólalok fel hirtelen kétszeres hangerővel. – A legutolsó próbálkozásom is milyen jól sikerült, nem igaz? – sandítok fél szemmel Harryre, aki ugyancsak engem néz. Amikor pillantásunk összekapcsolódik, valami különös okból kifolyólag mindketten elmosolyodunk.
De hülye lennék, ha azt mondanám, hogy csak az emlék hatására, mert ezt a kifejezést általában a pozitív dolgoknál szokták alkalmazni.
Kapcsolódó kép- De én totál rendben vagyok ezzel – állítja Cady, és olyan érzésem támad, ez a kislány bizony nem fogad el nemet. Már éppen válaszolnék, hogy azért csak megpróbáljam, amikor ő gyorsan folytatja. – Mostanában folyton feláldozod magad értem, pedig semmi szükség rá, tényleg. Fiatal vagy, egyedülálló és gyönyörű. Én meg szeretlek, és Rachelt is, bár nagyon sokszor marhára idegesítő tud lenni...
- Te is – nevetek fel elérzékenyülve, és a vállánál fogva magamhoz húzom a lányt, aki az ölelésembe simul. Cady éppen olyannyira törékeny, mint amennyire okos és egy kész nagylány. Az édesanyja nagyszerű munkát végzett vele addig, amíg meg volt rá az esélye. Csak remélem, hogy innentől kezdve tőlem is eltanul egy-két dolgot, de lehetőleg csak jókat.
Azt sem tudom, mit csinálnak a többiek, mert csak arra tudok gondolni, hogy amint hazaérünk, és mindketten tiszta fejjel le tudunk ülni a kanapéra, én felteszem neki a nagy kérdést: hogy a nevemre vehetem-e. Hogy szeretne-e a lányom lenni, mármint törvényesen. Eleget vártam. Ő is eleget várt.
Miután eldobjuk Cady-t a központba, a parkolóban megállva egy kisebb kört alkotunk, és mindannyian úgy döntünk, semmi értelme hazamenni és átöltözni, nem akarjuk húzni ezzel az időt, szóval számba vesszük a lehetőségeinket. Kevesebben vagyunk ugyan, mint az ebédlőben, mivel Eaton levált tőlünk rögtön azután, hogy átléptük a küszöböt, Liam eldobta Sophiát egy találkozóra, Harry pedig hazavitte Kendallt.
- Szerintem a Draytonst egyből lehúzhatjuk a listáról – szólal meg Ronnie, és jobbról belém karol. Mosolyogva döntöm a fejemet a vállára, és másik kezemet az övére teszem, amivel az én jobbomat fogja.
- Támogatom – nevetek fel halkan. Nos, bevallhatom, hogy az az éjszaka nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Talán senki sem fog megharagudni rám emiatt.
- Én is – vágja rá Andy ingerülten. – Az a gerinctelen, mocsok gennyláda...
- Jó, elég – állítom le, mielőtt még nagyon belelendülne az apánk mocskolásába. Arra igazán nincsen szükség. Úgyhogy inkább terelem a témát. – Milyen jó helyek vannak még LA-ben?
A társaság szinte teljesen egyszerre hördül fel.
- Avie, LA a bulizás, a fiatalok városa, szinte mindegyik sarkon találhatsz egy dugig tömött placcot, szinte még csak keresgélned sem kell! – szólal meg Caleb kissé szemrehányóan, mire megforgatom a szemeimet.
- Jó, valaki nem tölti minden idejét ilyen, és ehhez hasonló helyeken!
Megdöbbentő, de Skye az, aki szükségesnek érzi azt, hogy ezen a ponton belém kössön.
- Pedig jobban tennéd! Fiatal vagy, dögös és egyedülálló. Más már régen élt volna a lehetőséggel! – mondja olyan elánnal, hogy majdnem el is hiszem, igaza van.
Utána viszont el kell gondolkodnom azon, hogy vajon tényleg így van-e. Hiszen nem tartozom senkihez, a magam ura vagyok, hetente háromszor eljárok edzeni és tényleg fiatal vagyok még ahhoz, hogy otthon éljem le az életemet, a négy fal között, mint valami öregasszony.
Úgyhogy végül én vagyok az, aki dönt.
- A Kinley tökéletes lesz nekünk.

Nagyjából húsz percünkbe telik odaérni, az utat marháskodással töltjük. Skye nem tudja nem a felsőmet bámulni, persze azért közben a vezetésre is koncentrál, mert még egyikünk sem tervezi, hogy meghal. Mayna e tettét végig egy igencsak perverz, huncut arccal kommentálja, viszont ő is belátja, hogy tényleg jól áll.
- Ugye, milyen dögös barátnőm van? – hajol be középre az első ülések között, és a könyöklőre támaszkodik. Skye rápillant a válla fölött, és rózsaszín ajkát apró mosolyra rántja, miután végigszántja alsó ajakpárnáját a nyelvével. Nem mond semmit, viszont Maynes-nek ez is egy válasz, mert nem hajlandó csöndben maradni. – Rajta kell majd tartanunk a szemünket, mhm?
- Inkább te vagy az, aki felügyeletre szorul, kislány! – röhög fel öblösen Caleb a mögöttem lévő ülésen. Mayna felhorkant, és visszahúzódik Skye mögé. A visszapillantóból látom, ahogy lábait Caleb lazán ölébe pakolja, bokáit ödszekulcsolja, hátát az ajtónak veti, ujjaival az ölében játszik, de nem mond semmit. Legalábbis hozzánk nem ér el egyetlen árva szó sem.
Skye kényelmesen elhelyezi a könyökét a támasztón, én pedig leutánzom a mozdulatait. Kezeink összeérnek, és ez valahogy nyugtató hatással van rám.
Harry-vel, Liammel és Niallel a Kinley előtt találkozunk, a bátyáimmal egyetemben, akikkel pedig Ronnie is együtt jár. Boldogan ugrálok feléjük a szemben lévő járdára a parkolóból, majd amikor látótávolságon belül kerülök, és Niall kiszúrja, hogy ott vagyok, kitárja a karjait, nekem pedig nem is kell több. Futni kezdek ugyancsak szélesre nyitott karokkal, laza anyagú dzsekim mellettem lebeg, a szellő az arcomba és a hajamba kap, és aztán végre elérek a sráchoz. Úgy ugrom neki, mintha az életem múlna rajta, vagy mintha most látnám mondjuk egy háború után először, viszont nagyon régen öleltem már meg így, és éppen eléggé fel is vagyok spannolva ahhoz, hogy jogom legyen egy ilyenféle jelenethez. Lábaimat a dereka köré csavarom, karjaimmal a nyakát ölelem körbe, ő pedig a fenekemnél tart, nehogy leessek. Az egész helyzet olyan, mint amilyen Olaszországban is volt, és ezt valahogy imádom.
Egy halk, de annál feltűnőbb köhintést hallunk magunk mellől, és ez félreérthetetlenül Harrytől származik. Zavartan kászálódok le Niallről, aki hunyorogva pillant a zöldszeműre. Emberére talál, mivel Harry is ugyanúgy állja a pillantását, és nem úgy tűnik, mint aki annyira meg akarná adni magát az ír srácnak. Nem értem, mi folyik itt, de nem akarok közbeszólni, mert úgy vagyok vele, rendezzék le a hirtelen nézeteltérésüket, bármi is legyen az!
- Na, mehetünk? – kérdezi Harry mély hangján, miután szépen, komótosan elfordul Nialltől. A hangulat eléggé kínos, noha Mayna úgy vigyorog Aidan mellett ácsorogva, mintha valami iszonyat izgalmas és érdekfeszítő dolog történt volna. Mintha értené azt is, aminek abszolút nincs értelme. 
Harry lassan artikulálva beszél, minden betűt jól megrágva, viszont nekem még így is kétszer kell átgondolni, mégis mit mondhatott.
- Persze – bólintok rezignáltan, amint visszaérek a jelenbe, és én vagyok az első, aki belép a szórakozóhely ajtaján. Bent az előtérben asztalokat találok, a falakon poszterek különféle bandákról, gondolom, ők már felléphettek itt. A hely maga kissé olyan romkocsmás, a vintage hangulat érezhetően uralkodik, noha a reggie komoly ellenfélnek bizonyul. Egy fiatal lány ül egy oldalt lévő asztal mögött, arca tele van piercingekkel. A telefonján játszik, az jelenti az egyetlen fényforrást. Ronnie amint meglátja, már megy is érdeklődni, innen mégis merre kéne mennünk, míg én elindulok egyenesen előre, amerről a zajt hallom, feltételezve, ott lehet a buli, arra lehetnek az emberek. Nyilván nem a wc hangulatát akarják feldobni – nevetgélek magamban.
Lépteket hallok magam mögül, úgyhogy kicsit lassítok az egyébként is lassú tempómon, és bevárom a személyt, bárki is legyen az. Végül nem tudom, hogy meglepődjek-e azon, hogy Harry jött utánam, vagy sem, de időm sincsen ezen elgondolkodni, mivel egyből beszélgetést kezdeményez.
- Ugye most nem kell megmentselek? – kérdezi oldalra pillantva, arcán ravasz, mégis kissé tartózkodó vigyor csücsül.
Megforgatom a szemeimet.
- Akkor sem kellett volna – válaszolom hasonló stílusban.
- Igazán? Hagynom kellett volna, hogy az a seggfej megerőszakoljon? – kérdezi látszólag meghökkenve, hangja kissé megemelkedik.
- Az apámról van szó, Harry! – sóhajtok fel végül, amikor elérünk egy kétszárnyú, vaskos ajtóhoz. Két kezemmel lököm be a nyílászárót, de előtte még így szólok: – Ettől függetlenül marhára hálás vagyok a lovagiasságodért. Aznap a hősöm lettél, Styles.
- Csak aznap? – kérdez vissza pár pillanatnyi késéssel. Felé kapom a fejemet.
- Tudod, hogy nem. – Halványan elmosolyodom. – Egész életem során te voltál az őrangyalom. De hey! Épp eljött az ideje, hogy valaki mást is a szárnyaid alá vegyél.
Ezt követően célirányosan, válaszát nem megvárva megindulok egy oldalt lévő box felé, amiben így, első látásra mind el fogunk férni. Becsúszok az U-alakú bőrülés közepére, az asztallapra teszem a táskámat, és törökülésbe vágom magam. Harry a jobb oldalamra ül, és szótlanul várjuk, hogy a többiek is beérjenek minket. Az előttünk ringatózó testek sziluettje visszaverődi a falakon, rengeteg ember gyűlt ma itt össze, viszont ez most valahogy pozitív hatással van rám.
- Mi ez a gyászhangulat? Temetünk valakit? – kérdezi Caleb, miközben mellém csusszan. Pénztárcáját előhúzza a farzsebéből, majd a kezembe nyomja. – Eltennéd a táskádba?
- Persze – mondom. – Csak ne maradjon nálam!
- Nem tudom, mennyire leszünk az eszünknél a nap végére, de majd nagyon igyekszem! – teszi össze két kezét, azt hiszem, talán túl nagyokat ígérve. Nevetve paskolom meg a vállát.
- Oké, ki mit kér? – kérdezi Andy, két kezét figyelemfelkeltő szándékkal összecsapja. – Én állom az első kört.
- Uuu, akkor Tequila – csillan fel Ronnie szeme, és végül ketten indulnak meg a pult felé. Át kell verekedniük magukat egy jókora embertömegen, viszont amikor visszatérnek, két kisebb körtálcára pakolt pohárkával kérnek vissza. Egyesével lepakolják azokat mindenki elé, míg végül Andy felém nyújt egy üveges narancslevet.
Eltátott szájjal nyögök fel.
- Ne csináld már, Andrew! Csak azért, mert a húgoddal jöttél bulizni, az nem azt jelenti, hogy...
- Hogy mi? – kérdez vissza, bozontos szemöldökeit kíváncsian húzza fel. – Azt képzelted, hogy majd a kishúgomnak is ide fogom hordani a piát?
- Igen – vágom rá, de nem tehetek semmit sem, rendíthetetlennek tűnik, én meg hirtelen nagyon legyőzöttnek. Úgyhogy duzzogva emelem fel az üveget, és töltök az elém lehelyezett üvegpohárba az unalmas, narancssárga nedűt.
Egyszer csak jobb oldalról egy bökés érkezik a combomra, úgyhogy az államat az öklömre támasztom az asztal felett, majd úgy lesek le magam mellé. Harry a saját combja mellett, az ülésen, pont kettőnk között tartja a poharát, ami szinte teljesen tele van, talán még bele sem ivott. Ő is játékosra veszi a figurát, mivel ugyancsak felkönyököl az asztalra, és beszélgetésbe elegyedik a másik oldalán lévő Liammel, aki viszont egyenesen az én szemeimbe néz, mindennemű mosoly nélkül üzeni, milyen jól szórakozik a helyzeten. Viszont le kell lomboznom, mert kikapom Harry kezéből a poharat, és egy húzásra eltüntetem a Tequilát.  Kicsit hangosabban helyezem el a poharat az asztalon, mint kellene, és hátrahajtom a fejemet, ahogy szemeim ösztönösen lecsukódnak, és orrom is felhúzódik. Amint eltűnik a kellemes, habár égető érzés a torkomból, rendezem a vonásaimat. Egyből Liamre nézek, aki egyik szemöldökét felvonva, hitetlenül felröhögve fordul Andy felé, aki ugyancsak engem néz.
Igazából, már mindenki engem néz, viszont én csak megrántom a vállaimat, majd Harry felé biccentek a fejemmel.
- Ne rám legyél pipa, Andy-baby. Ő az, aki bajba kevert – árulom be Stylest könnyedén, mindennemű megbánást mellőzve.
- Hey, annyira azért nem ellenezted! – fordul felém teljes felsőtestével.
Felröhögök, és próbálom túlkiabálni a hangszórókból bömbölő basszust, amit szinte már a belsőmben érzek.
- Persze, hogy nem! Mivel én mindössze narancslevet kaptam! – mutatok rá a lényegre,

Fél óra elteltével már eljutok arra a pontra, hogy nem kell könyörögnöm a bátyámnak ahhoz, hogy bármiféle szeszesitalt is a szervezetembe juttathassak. Tudom, nem kellene az engedélye, mivel már elmúltam tizennyolc és huszonegy is, szóval már mindenhol legális lenne számomra a bulizás, de mégis bennem van az, hogy ő az idősebb, mégsem lehetek úgymond tiszteletlen vele szemben! 
Ezzel ellentétben Aidan van, hogy elém csúsztatja a poharát, amikor valamilyen csoda folytán Andy éppen nem engem mustrál, majd így szól.
- Nem akarsz táncolni menni? – próbálja túlkiabálni a zenét, amint a fülemhez hajol.
- Jössz velem? – kérdezem, és kifelé kúszok a boxból.
- Lejtsek erotikus táncot a húgommal? Baszki, wow, hogy nem jutott ez eddig az eszembe?!
Felröhögök, és a dzsekimet lekapva, a táskámra teszem azt, majd Aidanbe karolva a tömeg felé indulok. A többiek az asztalunk körül beszélgetnek, habár Niallt és Liamet a pultnál láttam talán utoljára.
Amint találunk magunknak egy megfelelő, és nem is annyira fulladásig tele levő helyet, egymásra vigyorgunk, és ezzel elszabadul a pokol. Nem ütemre táncolunk, amit csinálunk az tulajdonképpen még csak nem is tánc. Jól érzem, néhányszor meg is taposok egy-két embert, köztük a bátyámmal, majd később már Andy-t is. Nem sokkal később feltűnik Skye és Caleb, velük együtt pedig Mayna és Ronnie is. Egy kisebb kört alakítva őrülünk meg, és abszolút nem zavartatjuk magunkat. Végre felelőtlenül tudok röhögni. Végre fiatal vagyok. Végre megőrülhetek. Úgyhogy nem habozok, amikor Skye megkérdezi, hozhat-e nekem valamit, mert egyből lecsapok az alkalomra, sőt, még vele is tartok.
A hajam idegesítően tapad a tarkómhoz, úgyhogy felfogom a mindaddig a csuklómon lévő hajgumival, míg a pultra könyöklöm Skye mellett. Ő félig felém fordul, egyik karját átdobja a vállam fölött, s az oldalához húz. Amint a pultos pasi elénk áll és várakozón pislog ránk azokkal a nagy barna szemeivel, ő máris sorolni kezdi, mit kérünk, és bár egy pillanat erejéig elgondolkodom, mégis miért kér személyenként három pohárral, de végül, amikor kézhez kapom a kék színű, eléggé elkápráztató italomat, már nem is érdekel annyira.
Egy hosszú, de határozott mozdulattal eltüntetem az üvegpohár tartalmát, és utána beleharapok a Skye itala mellé járó citromba. Az arcom erőteljes fintorba torzul és kezeim ökölbe szorulnak, de amint eltűnik az égető, de jóleső érzés a torkomból, máris fecsegni kezdek.
- Láttad, milyen szakálla volt a faszinak? – kérdezem kíváncsian a sráctól, és a pultos felé bökök a hüvelykujjammal. Szerencsére ő már hallótávolságon kívül van és szolgál ki egy másik csoportot, úgyhogy nem zavartatom magam. – Konkrétan be volt fonva az a térdig érő szőr-rengeteg!
- Ez a szexepile – röhög fel, és helyet foglal a bárszéken. Az én kissé kótyagos fejemmel ez a feladat nehezebbnek bizonyul, mint eleve gondoltam, de hamar sikerül megoldást találnom – egyszerűen és nagyszerűen beállok Skye lábai közé, és két kezemmel nagyot csapok a combjaira. Ő felsikkant, amitől én felnevetek, viszont ettől hirtelen megszédülök, úgyhogy Skye bicepszébe kell kapaszkodnom addig, amíg már nem imbolyog alattam a talaj.
- Esküszöm, régen nagy piás voltam. Nem tudom, ezt a tulajdonságomat talán lecseréltem valami jobbra... – döntöm fejemet széles mellkasának. Farmeringe már szinte az este legelején lekerült róla, úgyhogy most egy fehér atlétában feszít előttem, mely remekül kiemeli izmos vállát, amire hirtelen kedvem lenne egy nagy, nagy puszit nyomni.

Egy idő után Skye lelép mellőlem, eredetileg szólni a többieknek valamiről, azonban utána már nem jön vissza, úgyhogy én kénytelen vagyok feltalálni magam, és elszórakozni egyedül is, mivel jelenleg nem érzem magam készen arra, hogy visszamenjek táncolni, mert félő, minden kijönne belőlem, amit eddig fogyasztottam, és igazán sajnálnám, mivel a holnapi rosszullétem lesz a bizonyítéka annak, hogy ez egy jó nap volt. Bár nem vagyok biztos abban, hogy még nem léptünk át egy másik napba... az agyam mindenesetre nem képes ilyen számításokra és magasröptű gondolatokra, úgyhogy az italomat kevergetve röhögök jókat a pultos csajjal. Időközben megjelenik mögöttem Liam, hogy haza kell mennie, majd hív egy taxit, és később Niall is bejelenti, hogy ő lelép, mert különben holnap teljes mértékben a padlón lesz. Nos, igen. Ők vagy sokkal frissebbek és használhatóbbak másnaposan, mint én, vagy egyszerűen csak nincs szükségük italra ahhoz, hogy jók szórakozzanak.
Vagyis, olyan sokra – javítom ki magamat nevetgélve. Kiara, a pultos lány igazán jófej, úgyhogy engem nem zavar az sem, hogy az emberek egyre inkább fogynak körülöttem, mert én elvagyok magamban, és bár nem tudom, a barátaim merre vannak, de úgy vélem, nem szükséges kifejezetten rajtuk lógnom csak azért, mert ők a barátaim... ismerkedhetek, nem?
- Helló – hallok meg egyszer csak egy hangot a hátam mögül, de mivel nem vagyok biztos abban, hogy nekem szól, ezért nem fordulok meg, nem is reagálok, mindössze tovább szürcsölgetem az italomat. Halványan érzékelem, ahogy valaki leül a mellettem lévő székre, úgyhogy szépen lassan oldalra fordítom a fejemet, hogy megkuksolhassam, mégis ki foglalhatott helyet éppen, de csak annyira, hogy az még ne legyen túl feltűnő. Egy halk „ugh” hagyja el a számat Harry arcának oldalát látva, és azonnal visszafordulok. Ebben az állapotban nem vagyok vállalható, és bár józanul azt mondogatom magamnak teljes magabiztossággal, hogy abszolút semmilyen hatással nincsen rám Mr. Jóképű, attól még nő vagyok, az Isten szerelmére! És ő is csak Mr. Jóképű...
Olyan, mintha a fejem előbb ért volna előre, mint a szemem, úgyhogy elég rendesen megszédülök. Bármi is ez a kék ital, elég rendesen taccsra vágott már mostanra, főleg, hogy ez a második. Vagy a harmadik? Ki tudja már...
- Miért kell mindig akkor felöntenem a garatra, amikor másnap valami fontos dolgom lenne? – nyavalygok, amint lehunyom a szemeimet, viszont ez csak rosszabbá teszi a szédülésemet. Harry halkan felnevet, majd elém tolja a poharát. Felhúzom az orromat, és a pohárért nyúlok azzal a céllal, hogy visszalökjem az előtte tátongó üres pultrészre. Éppen arról papolok neki, mennyire paff vagyok, és erre még adja alám a lovat? – hitetlenkedem, és már éppen szóvá is tenném, amikor Harry elkapja a csuklómat, és így szól.
- Csak víz – suttogja. – Amióta Andy kihozta nekünk az első kört, én nem ittam semmit sem. Csak vizet – bizonygatja, viszont amikor látja, nem éppen rá figyelek, hanem a csuklómra, ami köré művészujjai még mindig olyan érzékien ráfonódnak, elhúzza a kezét, és a nadrágjába törli a tenyerét, mintha csak az idegessége miatt izzadna.
Megeshetne?
- Hiszi a piszi – motyogom az orrnyergemet szorongatva, viszont nem bírom ki, és mégis a poharamért nyúlok. A szívószálamat megragadva tervezek beleinni a pohárba, amikor is Harry kirántja előlem. Utánakapnék, de éles fájdalom nyilall a fejembe, úgyhogy egy hang nélkül ejtem le magam mellé a kezemet. Nyöszörögni kezdek, és addig fészkelődöm, amíg el nem érek Harry-ig. A fejemet széles vállára hajtom, és lehunyom a szemeimet. Érzékelem, ahogy a rác megfeszül hirtelen tettem miatt, de nem húzódik el, és nem is lök el magától, úgyhogy én sem tervezek visszavonulót fújni. Főleg, mert olyan jól esik a közelsége. Na meg, mert hasogat a fejem... inkább erre fognám, ha lehet.
- Minden rendben van? – kérdezi egyszer csak halkan.
Felhorkantok.
- Minden rendben van? – Próbálom leutánozni mély hangját és erős akcentusát, aztán kitörik belőlem a nevetés, és visszahúzódom a helyemre. Összefonom a bokáimat, belefúrom a fenekemet a kényelmetlen székbe, majd újra Harry-re nézek, aki viszont nem éppen a pillantásomat keresi. Nem, Harry Styles éppen a melleimet fixírozza, úgyhogy lenézek magamra, és látom, ahogy az egyébként is elég keskeny anyagú felsőm elcsúszott a helyéről. Fintorogva visszahúzom oda, ahol lennie kéne, majd egyik szemöldökömet kérdőn felvonva nézek Harry arcába, aki viszont még mindig nem hajlandó felnézni. Majd, amikor már végigvezeti nyelvét alsó ajkán, felkaron csapom.
- Ejnye, Styles!
- Ejnye, Styles! – próbálkozik most ő az én hangom leutánozásával, kisebb-nagyobb sikerrel. Rázkódó vállakkal nevetek fel, és ezúttal nem törődök a szédülésemmel.
- Viccet csinálsz egy lányból?
- Csak abból, aki számít – búgja ellenállhatatlan hangján. Megforgatom a szemeimet, szinte már látom a szemgödrömet.
- Nem kell nyalnod, Harry – figyelmeztetem halkan, és oldalra fordulok, hogy leszálljak a magas bárszékről. – Fogok egy taxit, majd találkozunk.
- Elfutsz előlem? – szól utánam elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam, habár engem nem érdekel különösebben – csak megyek előre, kerülgetem az embereket, és próbálok nem visszafordulni, nem hasra esni és nem beleszédülni valakinek a karjaiba. Viszont nem kerülhetem el az elkerülhetetlent, és ismét megszédülök egy nekem dörgölőző test és egy fénycsóva miatt, így Harry könnyen beér, és a karjaimat elkapva a mellkasához húz. A tarkómat és a derekamat fogva tart, amíg össze nem szedem magam, viszont nekem még így, elködösült elmével is csak az jár a fejemben, hogy miért mond nekem ilyeneket?! Mi van Kendallel? Nem leszek egy játékszer, egy egy éjszakás kaland! Azonban több ital van bennem annál, hogy ezt ép ésszel felfogjam, úgyhogy kicsit távolabb húzódom, és ujjainkat összefonva kezdem rázni a csípőmet a zene ritmusára. Lehunyom a szemeimet, és remélem, a kócos hajammal és elkenődött sminkemmel nem nézek ki úgy, mint egy komplett idióta.
- Mit művelsz, Avie? – kérdezi Harry zavartan, noha hűvös ujjait nem szakítja el enyémektől. – Azt hiszem, hazakísérlek.
- Azt mondtad, nem ittál – súgom, míg kezeinket felvezetem magam mellett, és fejemet hátrahajtva rázom a csípőmet egy számomra ismeretlen számra.
Nos, ez egy olyan este, amit vagy nagyon bánni fogok holnapra, vagy nem is fogok rá emlékezni. Nem is tudom, melyiket szeretném inkább átélni.
- Nem is – állítja biztosan. – De nem kocsival jöttem.
- Béna – nevetek fel.
- Te vagy a béna!
- Nem, barátom, én csak be vagyok csiccsentve! – szakad fel belőlem a nevetés, és láss csodát, ezúttal semmi gondom sincsen. De nem vagyok eléggé koncentrált ahhoz, hogy ezen elgondolkodjam.
- Anno elég sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor te „be vagy csiccsentve”, barátosném! – veszi át a stílusomat, látszólag egy fokkal lazábban, ugyanis kicsit lazít az ujjai szorításán.
- Most egy elég szégyenletes dolgot teszek, Haz! Kérlek, ne hozd fel a közös múltunkat! – kiabálom túl a zenét, és felnyitom a szemeimet, hogy megkereshessem a tekintetét. Nem kell csalódnom, azok a hatalmas zöld szemek az arcomon nyugszanak. – Ugyan már! Nincs semmi jelentősége annak, ami itt történik! Skye-jal is táncoltam, Aidannel még szexisebben is, pedig ő a bátyám, wow! Te még csak a haverom sem vagy, Harry! Nem tudom, mi mik vagyunk most, de azt igen, hogy például Skye-hoz perpill több érzelem köt, mint hozzád, és... – Azonban ezen a ponton elakadok a hazugság-hálómban, amit a pia generált bennem.
Ugyanis Harry elég hatásosan belém folytja a szót azzal, hogy megcsókol, és ezzel két dolog nyilall hirtelen a fejembe. Egy, hogy még mindig imádom, ha puha, rózsaszín ajka az enyémhez ér. És kettő, miszerint Harry hazudott.
Igenis ivott az este folyamán, mivel a szájának whiskey íze van. És én ma este szerettem a whiskey-t.

2017. március 19.

Harminc // Csodalány

Hellobello :) 
Üdv itt újra, jelenleg majdnem időben, de sebaj, akkor is örülök, hogy idetévedtél!! Remélem, tetszeni fog a rész, mivel da bumm tss: a végén HARRY SZEMSZÖÖÖG olvasható! Aww Harry bean elég szerves része most is a fejezetnek, és mivel Avának hamarosan el kell kezdeni szervezni a lagziját - hehe, mekkora mocsok vagyok már, wáow!! -, ezért innentől nem is fog úgy eltűnni vagy kimaradni, mint ahogy eddig néhányszor már megtette. ;) Remélem, hogy élvezni fogjátok a folytatást, legalább feleannyira, mint én. :D Btw, köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, nagyon, nagyon felderültem, mindig feldobjátok a napjaimat. Igazán sajnálom, amiért van, akinek nem tetszik a jelenlegi történés, de tudjátok, hogy minden okkal történik, és hogy nem vagyok ám olyan gonosz, mint amilyennek így elsőre tűnök. ;)
Tudom, rengeteg helyen papolja rengeteg mindenki, de higgyétek el, a visszajelzések igenis számítanak, és igenis szerves részei egy történetnek. Ez nem csak felesleges töltelék rizsa, és én bitangul hálás vagyok azért, mert vannak emberek - nem is kevesen, ezt hozzátenném -, akik kedvelik Ava és Harry sztoriját, amihez még rengeteg ötletem van, és amivel basszus, nem tudom miért, de mocskosul lassan haladunk.:DD
Köszönöm, ha eddig elolvastad ezt a kis értelmetlen szösszenetet. Néha rám jön a beszélhetnék, aki ismer, vagy követ már egy ideje, az tudhatja... Mindenesetre, jó olvasást, babes. A legjobbat. <3 xx


bea miller kép
Maynáékhoz érve elkap az izgalom, amiért végre esélyem nyílik elmondani valaki olyannak, aki nem néz – teljesen – dilisnek az örömöm miatt, amit Harry boldogságáért érzek. Örülök, amiért ő boldog. Nagyon remélem, hogy tényleg az, mert teljes mértékben megérdemelné. Egy azon emberek közül, aki aranyszívvel jött a világra, s aki nem érdemlik meg azt a bántást és rosszat, amit a gonosz emberektől kap. Napi szinten ezrek fejtik ki utálatukat iránta, miközben nyilvánvaló, hogy csak irigykednek. Nők és férfiak egyaránt. Hamis dolgokat állítanak róla, miközben elsőkézből tudom, hogy soha nem érzett semmit Louis iránt, maximum utálatot, amikor reggelente beleivott a kakaójába, amit mindig ágyba kellett neki vinnem.
Harry végre rátalált az útra, amit keresett. Amit én nem adhattam meg neki. És ha ezt Kendall mellett tette, aki mellette áll az utóbbi időben, és aki törődött vele, akkor igazán nincs okom bosszúsnak lenni. Meg sem tehetném, mivel hetekkel ezelőtt megfogadtam, hogy többé csak arra koncentrálok, ami mosolyra fakaszt, és kizárok mindent, ami nincs rám, a hangulatomra és a szeretteimre, a környezetemre a megfelelő, jótékony hatással.
Pierce rezidenciája előtt már sorakoznak a kocsik – a ház tulajáé, a barátnőjéé, a gondnoké, és most már a mienké is. Komótosan szállok ki és sétálok át a másik oldalra, majd Skye-ba karolva indulok meg a nagy vaskapu felé. Hamarosan bejutunk, utána pedig már a lakáson belül is tudhatjuk magunkat. A házvezetőnő megmondja, Pierce még nem érkezett meg, Maynát pedig a hátsó udvaron találjuk, úgyhogy amíg Caleb és Skye a konyha felé indulnak, hogy szerezzenek maguknak valami frissítőt, addig én a barátnőm keresésére szánom magam.
Az eltolható üvegajtón átjutva, a hatalmas medence szélén ücsörögve találok rá. Lábát a hívogató, átlátszó színű, kellemesen melegnek tűnő vízbe lógatja, szórakozott mosollyal gondolkodik valamin, kezeit hátul megtámasztja meg. Combközépig feltűrve a bézs nadrágomat, én is mellé ülök.
- Oh, hello – mosolyog rám meglepetten, amint észrevesz, és egy pusziért hajol felém. – Hogy vagy? A srácok?
- Gondolom sört vedelnek valahol – intek a hátam mögé általánosságban, és közben megforgatom szemeimet. Mayna felnevet. – Egyébként, köszönöm, jól vagyok. Te?
- Pierce-szel összekaptunk reggel, úgyhogy elment itthonról. Nem tudom, merre lehet, de nem merek addig elmenni, amíg nem tudom, merre kószál – ismeri be látszólag kicsit kínosan érezve magát.
- Csak felhív majd… – próbálom emiatt kicsit kellemesebbé tenni a hangulatot. – Sokszor szoktatok veszekedni? – kérdezem, csak hogy oldjam a hangulatot.
És persze érdekel is, még szép!
- Mostanában egyre többször, igen – bólint, miközben ismét a távolba mered. Közelebb ülök hozzá,  s így karunk összeér. Szeretném, ha szavak nélkül is érezné, hogy mellette vagyok, és hogy rám számíthat. – Na de mindegy – szólal meg hirtelen, jópár perc elteltével. Összerezzenek a hirtelen impulzusra, mire jólesően felkacag. – Bocsesz – nevet megállíthatatlanul, a hasához kap. Idő kell neki, mire összeszedi magát, és amikor ez megtörténik, szinte ijesztő gyorsasággal komolyodik meg, majd válik arca és vigyora igencsak huncuttá. – Te hogy vagy? Na és Skye? – kacsintgat rám sokatmondóan, mégis eléggé idétlenül. Hitetlenül felnevetek, és meglököm őt a vállammal.
- Mi lenne vele? Éli az életét, én meg imádom azért, hogy már egy ideje itt van nekem.
Őszintén szólva, nem is lehetnék hálásabb az életnek azért, mert egy olyan nagyszerű barátot adott nekem, mint amilyen Skye. Egy tökéletesen tökéletlen balfék, akivel tökéletesen megértjük egymást – talán pont a múltban történtek miatt, amik részben hasonlóak mindkettőnknél. Nem fogok hazudni, az a momentum elég meghatározó volt számomra az okból, hogy megtudjam, milyen ember is ő, és hogy biztosra menjek abban, hogy én tényleg akarom-e Skye-t az életemben.
Nos, sosem hoztam még jobb döntést.
Azt pedig mind tudjuk, hogy nem a jó döntéseimről vagyok híres. De ez teljesen rendben is van, úgy hiszem.
- Hallottam a felkérésről, cica – szól halkan, mintha csak félne, szavai súlyos kárt okoznának a lelkemben.
De nem kell aggódnia, mert csak elmosolyodom, és így válaszolok:
- Hát, igen – biccentek, és a vállára hajtom a fejemet. Kezét az arcomra simítja, és nagyot sóhajt. – De tényleg, May. Teljesen rendben vagyok.
- Tudom, baby. Sokat beszéltünk erről az utóbbi időben. Remélem, hogy tényleg így is van, és nem csak a környezeted és az önnön megnyugtatásodra papolsz itt mindenféle hülyeséget, mint valami beszívott hippi – ad egy puszit a halántékomra, míg én erősen igyekszem nem visszavágni azzal, hogy akkor ő meg ne viselkedjen úgy, mint valami depresszív kiscsirke mindössze azért, mert Pierce családja az első találkozásnál nem éppen volt befogadó kedvükben, sőt! – Büszke vagyok rád azért, amit az elmúlt hónapok alatt elértél, Avie.
- A buszt? – kérdezem incselkedve, a helyzet valahogy megkívánja.
- Húha, wow, többek között. – Rázkódó vállakkal nevet, de látom rajta, már meg sem lepődik a replikámon. – Most igazán lehetnél adakozó kedvedben, nincs egy kis felesleges erőd a számomra?
- Na, figyuzz’ csak – fordulok felé hirtelen, bal lábamat kettőnk közé húzom. Ő is megismétli a mozdulataimat, csak tükrözve, természetesen. – Add a tenyereidet – emelem fel az említett részeimet egy biztató mosollyal. May kételkedve simítja a sajátjait oda, ahova kértem. – Hunyd be a szemeidet, és vegyél egy nagy levegőt – amikor megteszi, elégedetten biccentek. – Okés. Most képzeld el, milyen lenne az életed Pierce nélkül. Nem kell válaszolnod, a lényeg, hogy te tudd, mit mondanál, ha mégis kellene.
Nagyjából két perc múlva látom, ahogy Mayna arca kisimul, eltűnik két, íves szemöldöke közül az a csúnya, aggodalmas ránc, és lassan, hosszasan kifújja a levegőt. Vállait ellazítja, megropogtatja a nyakát, és amikor szólok neki, a szemeit is kinyitja.
- Mennyire voltam gáz? Nekem néha segít ez a technika, de így, visszagondolva... hát, elég idétlen lehettem – húzom be a nyakamat rötyögve, és már arra számítok, hogy barna barátnőm hahotázva kiröhög, amiért ilyen gyerekes módszerekhez folyamodom, és hiszek az energia ilyen ilyen módon való átadásában, viszont kellemesen csalódnom kell, amikor Mayna a következő pillanatban a nyakamba borul
- Baromi sokat segített. Te segítettél baromi sokat – javítja ki magát gyorsan. Megforgatom a szemeimet, és amikor May kezeit a nyakam köré fonja, én belesimulok az ölelésébe, és jól megszorongatom. – Köszönöm, szivi. Szeretlek, és hálás vagyok, amiért itt vagy. Na meg a pszichológusodnak is – húzódik el a végére, és arcára egy játékos mosoly ül ki.
- Nem kerül kevésbe a nő, úgyhogy még jó, ha valamit el is tudok hozni magammal, nem csak otthagyni érzéseket, meg miegymást – röhögök fel.
A telefonom kijelzőjét megnézve látom, még van egy kis időnk beszélgetni, és csak úgy lazulni, úgyhogy máris valami mulatságosabb témát keresek, ami aztán kicsit tovább is eltart, mint eleve terveztem, úgyhogy amikor húsz perccel később újra rápillantok a mobilomra, és meglátom, hogy fél órán belül ott kellene lenni az elég messze lévő étteremben, úgy pattanok fel, mintha valaki fenéken csípett volna. Mayna szavak nélkül megérti, mire ez a nagy sietség, és kezeit nyújtva kéri, húzzam fel. A házba beérve csak kiabálni tudunk, hogy a fiúk mégis miért nem szóltak nekünk, hogy késésben vagyunk, de amikor a nappalin keresztülrohanva meglátjuk, hogy mindketten a tévé előtt alszanak egy üveg sörrel a kezükben, már mindent értünk.
Az emeletre felérve Mayna máris ruhákat dobál felém, viszont feltűnően csinos darabokat. Egy idő után már nem bírok a kíváncsiságommal, muszáj rákérdeznem.
- Minek kéne ennyire kicsípnem magam? – tartok magam elé egy csinos, virágos blúzt, amit egyébként még én vettem a lánynak, talán pont Olaszországban.
- Mert ott lesz Harry, azért! – dugja ki a fejét a gardróbból, hangja kissé ingerült. Nos, ő sem szeret késni.
A szemöldököm körübelül a hajam vonaláig felszalad, és a szívverésem hirtelen meglódul. Ez van, a testi, fizikai reakcióim ellen nem tudok semmit sem tenni.
Egyszer majd csak elmúlnak – gondolom.
- Tök jó, hogy ezt csak most tudom meg. Mi lett volna akkor, ha beállítok, és pont megzavarok egy nagy, dicső Styles és Mrs. Styles pillanatot?
- Csoda és ünneplés, úgy ám! – hangzik a szórakozott válasz a vékony fal másik oldaláról.
- Hülye – röhögök fel teli szájjal. – Melyiket vegyem fel, szerinted? – emelek magam elé két szoknyát úgy, mintha barátnőmnek meglenne az a képessége, hogy át tud látni a falakon.
- Miért számít? – sétál ki végül elém egy huncut vigyorral arcán. Kissé csalódottan engedem le a kezeimet, így más nem olyan vicces a dolog, nincs benne kihívás. Nos, a számára, ugyanis a képességek fejleszthetőek... – Csak nem tetszeni akarsz valakinek?
Megvonom a vállaimat, valahogy nem akarom megtudni, mégis kire gondolhat. A bátyáimra? Az unokatesómra? A legjobb barátomra, a munkatársamra vagy a barátnőm pasijára, akivel egyébként sikeresen megbékéltem? Esetleg a másik, terhes barátnőm párjára? Közülük ki tudja, miért, de egyiküket sem akarom meghódítani.
- Biztos van ott egy-két helyes pincér…
Mayna erre mindössze durcás arccal hozzám vág egy egyébként bitang csúnya pólót. Legalább már azt tudjuk, mit nem fogok felvenni!
Ennyivel előrébb vagyunk. Ezt már hívhatjuk nyereségnek, nem?

Öt percembe telik végül elfogadni azokat a göncöket, amiket Mayna hozzám vág, és bár eredetileg húzom a számat az extra vékony, fehér színű, szinte már hosszú ujjú melltartó miatt, de egy idő után rá kell jönnöm, hogy eltekintve attól, hogy egy kicsit nagy rám – az égiek Maynához kegyesebbek voltak –, voltaképpen nem áll rosszul. Kapok még hozzá egy furcsa, lényegében pucér női alakokat elszórtan ábrázoló, combjánál kivágott és laza anyagú farmert, ami ugyancsak nagy rám egy kicsit, úgyhogy a derekánál összekötöm egy övvel, és így már egészen elfogadható. Egy farmerdzsekit túrok még hozzá, ezt még teljes mértékben önakaratomból, és végül egy fehér Converse-t, amilyenem egyébként nekem is van otthon. Nem okoz meglepetést, legalább másfél mérettel nagyobb Mayna lába, mint az enyém, de igazán nincs okom panaszkodni – a tükörbe nézve tetszem magamnak, jól érzem magam a bőrömben, és tudom, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy amíg barna barátnőm arra megy, hogy dögöd legyek, lehetőleg valamelyik srác számára, addig én nem erre hajtok. Én csak jól akarom magam érezni.
A sminkemet felfrissítve már késznek nyilvánítom magam, viszont a komódon észreveszek egy szemüveget, amivel gyorsan hátrafogom a hajamat, és a mellette lévő gyűrűket is az ujjaimra húzogatom. Mayna a fürdőből kilépve elégedetten pillant végig a remekművén, én pedig elismerően füttyentve forgatom meg a tengelye körül. Nos, a Collins lány is kitett magáért!
Az előszobába leérve hozzám nyújt egy fekete Faux táskát, amiről tudom, hogy a kedvence, úgyhogy igyekszem nagyon hálásan, és később nem teljesen megijedten rápislogni, amikor ő szinte már idegbajosan beüvölt a tévét teljes hangerőre állított fiúkhoz. Pillanatokon belül csend lesz, az üvegasztalon koppan a két sörösüveg, majd már csak Caleb és Skye lábának dobogása hallatszik a padlón. Pillanatokon belül kint vagyunk a kertben, bepattanunk a kocsiba, és igyekszünk nem magunkra venni Mayna dühét, amit a valószínűleg majd' fél órás késésünkért érdemlünk ki, majd azért, ahogy a nemrég levetett és lecserélt ruháimat csak lazán bedobáltam magunk közé.
- Lehetnél nőiesebb – dünnyögi fél szemmel rámsandítva.
- Te meg kedvesebb – vágom vissza, és térdemmel játékosan meglököm az övét, remélve, kicsit feloldódik. Sikerül a tervem, mivel valószínűleg észreveszi, hogy senkinek sem tesz jót azzal, ha most nekiáll kiosztani mindenkit, úgyhogy szinte egy nanomásodperc alatt leenged, és nagy vigyorral hajol be a két fiú közé, hogy bekapcsolja a rádiót.
Az út hátralevő része énekelve és jókedvűen röhögve telik, és igazán büszkék lehetünk Skye-ra azért, mert sikeresen megtalálja azt az útvonalat, amin viszonylag gyorsan eljuthatunk a Red Bomb-ba. Így kevesebb, mint fél óra alatt jutunk el a célponthoz, és amint találunk parkolót, megrohamozzuk a bejáratot.
Azonban, mielőtt még betolnám a nagy üvegajtót, Mayna a fenekemre csap, majd a fülemhez hajolva így szól:
- Hajrá, Avie! Cserkészd be, ne érdekeljen semmi és senki!


Harry Styles
Képtalálat a következőre: „harry styles short hair”Kendall az ujjaimmal, egészen pontosan a gyűrűimmel játszik az ölében, barna haja az arcába hullik, ahogy próbálja elfoglalni magát a Red Bomb felé. Mióta elindultunk nem igazán szólt egy szót sem. Az első öt percben még a telefonján foglalta el magát és vagy Gigivel, vagy Ronnie-val beszélgetett, akiről hamarosan megtudtam, már az étteremben volt. Kis aggodalom is fogott el emiatt, hiszen ha Rollson ott van valahol, akkor rendszerint Ava is a közelében lehet, amire még nem vagyok felkészülve. Őszintén és férfiakhoz nem méltó módon, azaz gyáván remélem, hogy máig tartja magát jó szokásához, és elkésik, mert ügy érzem, szükségem van minimum tíz percnyi előnyre ahhoz, hogy én lehessek a nyeregben, oldalamon a menyasszonyommal.
Gyomrom egyre nagyobb görcsbe áll felesleges izgalmam miatt, és a halántékomon kidagadt ér is lüktetni kezd. Még jó, hogy nem folyik rólam a víz! – gondolom némileg hálásan, noha tulajdonképpen még örülnék is neki, mivel talán lehűtene egy kicsit. Vagy megy a fűtés a kocsiban, vagy én golyóztam be – filózok magamban, viszont nem bánom, hogy hirtelen magánbeszélgetésbe keveredtem tulajdon magammal, a kocsit uraló csönd miatt muszáj vagyok valamivel lefoglalnom az elmémet.
Viszont nem tart sokáig, mivel egyszer csak Kendall megszólal mellettem.
- Szerinted Ronnie mellém ül majd? 
Elkerekedett szemekkel fordulok felé egy pillanatra, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ez a legnagyobb problémája jelenleg. Ő viszont változatlanul az ujjaimmal játszik, fejét picit félredönti, és alsó ajkát beharapva húzódik izgatott mosolyra a szája.
- Erm... hát... um, nem tudom. Ha megkéred, akkor biztos... – válaszolok bizonytalanul, és alig akarom elhinni, hogy ez a beszélgetés tényleg lezajlik közöttünk. Miért érzem úgy, mintha a lányommal vitatnám meg azt, hogy odaülhet-e az a fiú mellé, aki tetszik neki?
Hirtelen kap el a fejfájás, ahogy belegondolok, hogy egyszer már megvolt az esélyem arra, hogy nagyjából mostanában tényleg elbeszélgethetnék valami ilyesmi témáról a kislányommal. Az Avával közös kislányommal, aki valószínűleg pont olyan gyönyörű és idegesítő, csalfa nő lett volna, mint az édesanyja.
Hamarosan meglátom a Red Bomb csúcsos tetejét a távolban, és a szívverésem egy másodperc alatt gyorsul a kétszeresére. Mindkét kezemet a kormányra teszem, ami miatt Kendall pár pillanatig elégedetlenül biggyeszti le az ajkait. Egy halvány mosolyt préselek ki magamból, bár inkább tűnik vicsornak az, amit produkálok. Ujjbegyeim elfehérednek, annyira erősen szorítom a kormány bőr anyagát, viszont furcsa módon, ahogy egyre közelebb érünk a célhoz, a nevetséges idegességem halványulni látszik. Sőt, amikor beállok a parkolóház legalsó szintjén lévő egyik szabad helyre, szinte már túlzottan nyugodtnak érzem magam. Amikor átlépjük az étterem küszöbét, már észre is veszem a kis társaságot, ami Niallből, Ava tesóiból és befogadott kislányából áll. Feltűnően jókedvűek és kevesen vannak ahhoz képest, ahogy azt másodkézből nemrég megtudtam.
- Aggódom, Haz. Nem leszek én itt felesleges? – Kenny félénk hangon szólva öleli körbe jobb karomat, és ahogy ránézek, látom, tényleg eléggé szégyenlősen térképezi fel a terepet, s keresi az ismerős arcokat, akiknek száma egyébként gyatra. Mindössze egy, bár azt hiszem, Cady-vel már találkozhatott egyszer-kétszer. Amikor már túl vagyunk a köszönésen is, és elfoglaljuk helyeinket az egyik hátsó, eldugott és nyugis, mégis hatalmas méretű tölgyfa asztalnál, nyilvánvalóvá válik, milyen szánalmasan is viselkedem. Boldognak kéne lennem amiatt, hogy Kendall itt van velem, pedig még csak kérnem sem kellett a támogatását – valahogy egyből rájött, hogy szükségem lesz rá, miután Louis nagyjából három napja meghívott. 
- Amúgy, hol vannak a többiek? – fordulok Niall felé, aki egészen eddig Andy-vel, Aindennel és Cady-vel hülyéskedett. Nem figyel rám, úgyhogy újra próbálkozom. – Hey-ho, Niall! – erre már felém fordul, és kíváncsian pislog rám. Megismétlem a kérdésemet. – Nem tudod, hol vannak a többiek?
- Liam Sophiával van még, de perceken belül megérkezhetnek. Louis írta, hogy nem tud jönni, bár sejtem, hogy eleve nem is akart, Veronica és a szőke hapsija pedig biztos mindjárt visszajönnek a mosdóból – válaszol kedvesen, és már éppen fordulna vissza, amikor gyorsan elkapom a vállát. Nem fecsérlem arra az időt, hogy kijavítsam Ronnie és Eatonre az iménti megnevezést, mert most van fontosabb kérdeznivalóm is.
Bár az azért megüti a fülemet, amit Louis-ról megtudok. Én értem, hogy nagy a balhé otthon – Eleanor és az a Briana kissé megkeverhetik a hétköznapjait... Viszont nem teszek úgy, mintha nem érdemelné meg, pusztán azért, mert az egyik legjobb haverom. Csak magának köszönheti azt, amit jelenleg megél, viszont ha segítséget kérne, természetesen egy pillanatra sem haboznék.
- Jó, de... Niall, hol vannak a többiek? – hajolok hozzá bizalmas hangnemben suttogva, direkt kiemelve a lényeget, azt és úgy, ahogyan az fontos és más értelemben, elvontan értendő. Szinte látom, ahogy megérti, mégis kikre, vagyis kire gondolok, és ahogy ez megtörténik, olyan közel hajol hozzám, hogy szinte össze is koccanunk.
- Ava a srácokkal meg Maynával, a barátnőjével jön. Calebbel még nem találkoztam, csak egy-két Avával közös videochat alkalmával hallottam meg láttam a srácot a háttérben, de Skye ultrajófej, voltunk már együtt golfozni is, biztos te is bírni fogod – bizonygatja, és látom rajta, a legártalmatlanabb szándékkal teszi ezt. Kedvesen és amolyan Niallösen. Nekem miért nem tud adni néha az erejéből és a lelkéből eredendő jóból? Jelen pillanatban elképesztően szükségem lenne rá – gondolom biztosan, ahogy belegondolok mindabba, amit az elmúlt hetekben produkáltam. Sosem voltam még ennyire elkeseredett, még akkor sem, amikor Ava annak idején otthagyott az oltárnál.
És ez nagy szó.
Én viszont nem tudok másmilyen reakciót produkálni, mint egy grimaszt. Biztos, hogy nem fogom kedvelni a srácot, akivel Ava valószínűleg hosszútávra tervez, már a hallottakból és a néhanapján elkapott cikkekből ítélve, amiket a közismert srácról hoznak le... Akkora idióta egyelőre még nem vagyok. Bár, ki tudja – ingatom a fejemet, és csak remélem, senki sem néz emiatt hülyének.
Talán ez okból támadt nekem és Kendallnek – persze csak verbálisan – Avie a múltkor, amikor hirtelen beállítottam hozzájuk, és meggátoltam a Niallel való szórakozásban. Nem bánom, hogy megtettem, mert ugye így nem ment el randizni Ni-vel, kicsit legalább együtt voltunk, és tudtunk valamennyit beszélgetni is, viszont azt a vitát, amit a távozásomnál produkáltunk, na azt szívesen kitörölném a történelemből. 
Ha én nem fogom kedvelni Skye-t, amit már eldöntöttem, akkor tőle sem várhatom, hogy oda meg vissza legyen Kendallért – zárom le végül a gondolatmenetet, pont azzal egy időben, amikor felkapom a fejemet egy ismerős, dallamos hangra. Ava jókedvű nevetése betölti a teret, sokan felnéznek, kutatnak, mégis ki, illetve mi lehet a kellemes hang forrása, de nem megrovóan, hanem amolyan elnéző-mosolygósan, mintha csak eszükbe jutna a fiatalkoruk. Döbbenetes ez a reakció.
Ahogy meglátom őt, úgy rúgom ki a széket magam alól és pattanok fel a helyemről, mintha áramot vezetnének a testembe. Nos, ekkor már mindenki engem néz, és nem a Csodalányt. Ava elkerekedett szemekkel vizslat, Kenny nemkülönben, míg a háttérben meglátom Mayna és Niall mindentudó vigyorgását, akikről egyébként gőzöm sincs, mégis hogyan kerültek egymás mellé. Újra Avára pillantok, aki ekkor egy kedves, nyugtató mosolyt ereszt felém, mintha csak megértené a helyzetemet, majd halál nyugalommal, békésen és szorosan megöleli a mögötte ácsorgó Niallt is. Olyan, mintha semmiféle reakciót nem hozna ki belőle a jelenlétem. Olyan, mintha már nem érdekelném. És amikor Kendall elé lép azokkal a mosolygós, boldogan csillogó szemeivel, majd barátságosan megölelve köszönti, én esküszöm, majdnem lemegyek hídba! 
Főleg, hogy utána így szól:
Képtalálat a következőre: „modern engagement ring”- Megnézhetem? – kérdezi szelíden, és amikor Kendall a kezébe adja a sajátját, melyen a gyűrű pihen, Ava álla leesik. Kenny fél szemmel engem és a reakciómat lesi, ami viszont egyszerűen leírhatatlan. Teljesen mást vártam... Egy másik Avára számítottam... Nem is találok szavakat. – Hűha, Kendall, ez nagyon szép! Gratulálok – mosolyog a mellettem álló lányra őszinte, feddhetetlen örömmel. Ahogy látom, Kenny erősen keresi a megfelelő szavakat, de Ava gyorsan feltalálja magát, és megelőzi a kínos csöndet, noha az egész bagázs, és egy-két szemfüles kívülálló is feszült figyelemmel kíséri a hármasunkat. Ezúttal viszont felém fordul, és hozzám intézi döbbenetes szavait. – Gratulálok, Harry. Őszintén, szívből.
- Mhm... izé, köszönjük – válaszol a mellettem lévő lány. Egész hamar észreveszi, hogy képtelen vagyok szavakat formálni. Hirtelen, mintha csak fejbe vágnának egy bowling golyóval, olyan erővel súlyt le rám az elkeseredés.
A tervem egész máshogyan sült el, mint ahogy azt eleve elterveztem.
Még mindig nem vagyok túl azon a lányon, akibe tinikoromba olyan mélységesen és őszintén beleszerettem. Viszont ahogy látom, ő rálépett arra az útra, mely engem kizárva halad előre egy boldog jövő felé valaki olyannal, aki nem játszik mocskosan, és aki képes őszinte szóval hozzá fordulni.
Ez nem jó így... Mit tettél, Styles?!

2017. március 9.

Huszonkilenc // Büszke

Hey there :)
Röstellem, amiért ismét ennyi idő kimaradt két rész között. Őszintén szólva már nem is tudom, mi történt... Annyi biztos, hogy most itt vagyok, és omfg, el sem hiszem, hogy végre valahára olvashatjátok ezt a részt is! *.* Hatalmas fordulóponthoz érkeztünk el, omg én imádom!! Szerintem egész jól megírtam a részt, mármint én büszke vagyok arra, amit kihoztam Avából. Meglátjuk, Ti mit fogtok róla gondolni. Ne boruljatok ki nagyon a végén - hehe, már megszokhattátok tőlem az ilyen befejezéseket -, mert majd rájöttök, miért is olyan fontos ez a lépés. Annyit kérek, hogy most tényleg írjátok le a gondolataitokat, okés? Szörnyen fontos lenne a visszajelzés attól is, aki eddig még sosem jelezte ezt felém, hogy tudjam, mit gondoltok Ava gondolatairól, döntéséről, de legfőképp Harry-éről. Szerintetek helyesen döntött? Mi vezethette erre? Köszönöm <3 És köszönöm a majdnem 36.000 megtekintést, és az 56 feliratkozót is!! Csodálatosak vagytok, nem is tudom, hogyan háláljam meg ezt nektek. :") TALÁN EGY HARRY SZEMSZÖGGEL? Majd eldől. :) Szép hétvégét, skacok, legyetek nagyon rosszak! És oh! Kukkantsatok be Taylorékhoz, ha eddig még nem tettétek meg! Az ottani rész holnap érkezik, és omg :DD <3 xx


Képtalálat a következőre: „bea miller 2017”
A reptérre kiérve máson sem pörög az agyam, mint hogy ismét láthatom a testvéreimet, és hogy mégis hogyan vegyem rá magam, hogy ne ugorjak majd rájuk, miközben reggel ruhát vettem fel. Én, meg az okos ötleteim… – gondolom, és bosszúsan szusszanok egyet. De nem baj, gondolom. Kitettem magamért, csinos vagyok és magabiztos, ráadásul magassarkú csizma is van rajtam! Igazán megérdemelném a vörösszőnyeges sétát.
- Rohannom kell, a stúdió éjfélig van lefoglalva – hajol hozzám Liam, és két nagy, cuppanós puszit nyom az arcomra. Belemosolygok a gesztusba, miközben viszonzom, aztán még mielőtt kiszállnék a fekete szuperjárműből, játékosan beletúrok a szerinte jól és igényesen beállított hajába – hozzátenném, nekem így jobban is tetszik. Felhorkant és automatikusan utánam kap, de már késő, autón kívül vagyok, és gyermetegek vihogok még akkor is, amikor ő már kifelé hajt. Gyorsan írok neki egy SMS-t, amiben megköszönöm, hogy kihozott, ugyanis ezt elfelejtettem az imént. Mindössze egy smiley-val válaszol, s ezt követően elteszem a telefonomat. Táskámból kikapom a cseresznyés kólámat, kortyolok belőle párat, és miután keresek magamnak egy helyet a váróban, az oldala olvasgatásával foglalom le magam. A terminálon lévő hatalmas tábla kiírása szerint Aidanék gépe húsz perc múlva száll le, úgyhogy van még időm lenyugodni, és felkészülni a viszontlátásukra. Szörnyen izgulok, elképzelhetetlen, mennyire, és tulajdonképpen még engem is meglep.
Egy idő után megunom a sablonszöveget, és a telefonommal foglalom le magam, miután felpillantok a kijelzőre: már csak tizenkilenc perc. Megőrülök – gondolom. – Azt hittem, minimum tíz perc eltelt már. Dobolok a lábaimmal, a hüvelykujjam körmét a fogaim közé véve próbálom lenyugtatni magam, miközben idegbetegen bámulok magam elé, vagy éppen a kijelzőre. Bármelyikre, kisebbre vagy nagyobbra. Kit érdekel már? Csak érjenek ide a testvéreim!
Skye éppen időben ír, megelőzve ezzel azt, hogy felpattanjak, és egy mosdót keresve jéghideg vízzel öntsem nyakon magamat. Mindössze annyit kérdez, hogy mizujs, hogy állunk, de valahogy ennyivel is eléri, hogy az agyam másra koncentráljon. Próbálok Miss Cooper eszméletlen okos tanácsára hallgatni. Nagy levegőt veszek, hátradőlök és kétszer megrázom a kezeimet. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet is, és egyetlen dologra gondolok csupán: Anyu szeretné, ha kiborulnék? Mit mondana?
A legelső beszélgetésünk jut eszembe, a nap, amikor először meglátogattam. Cady-t Maynáékra bíztam, engem Skye kísért el, mivel ő ajánlotta a nőt, és ragaszkodott is hozzá. Marhára izgultam, nem tudtam, mi történhet. Jártam már pszichológushoz, akkor mégis más volt a helyzetem. Egészen különböző okokból kifolyólag kellett volna elmennem a férfihez, mint most. Főleg, hogy előző héten tényleg elmentem a megadott címre, nem csak azt mondtam, hogy el fogok menni.

Miss Cooper kedves volt. Festett, vörösesbarna haját kontyba kötve hordta, arcát lágy sminkkel hangsúlyozta. Hangja barátságos volt, csak, mint a rendelője. Skye elment valamerre addig, amíg én előreláthatólag bent voltam, de megígérte, hogy majd visszajön értem, és ezt egyébként be is tartotta.
- Bár mondhatnám, hogy van egy csodaszerem – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet a nő nem sokkal azután, hogy leültem a kanapéra, pont vele szemben. – De a depresszió egy furcsa betegség. Egyszer lent, egyszer fent. Néha jól érzi magát az ember, néha kifejezetten rosszul. Olyankor úgy érezheti, az egész világ maga ellen van, pedig higgye el, nem így van. Néhányan egyszer csak arra ébrednek, hogy kigyógyultak belőle, és hirtelen jól érzik magukat. Másoknak néha szükségük van valamire, ami a földön tartja őket, és elkapja a bokájukat, ha zuhanni készülnek. Sokszor szokott letargiába esni?
- Megesik... – vontam meg a vállaimat kissé szégyenlősen, alsó ajkamat rágcsálva és ujjaimat tördelve. Rögtön utána rájöttem, ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett furcsán, kellemetlenül éreznem magamat azért, mert én voltam a középpontban, és mert kitárulkoztam.
Ezért jöttem. Ez volt a lényeg. Miss Cooper azért volt, hogy nekem segítsen. Többek között, ugye. Úgyhogy gyorsan helyre kellett tennem magamban a dolgokat.
- És mit érez olyankor?
- Hogy ennél már nem lehet rosszabb. Aztán mindig rájövök, hogy húha. De. Az élet mindig képes meglepetéseket okozni.
- Vannak az életében olyanok, akik segíthetnek önnek? – kérdezte, és feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.
- A barátaim, a bátyáim, az unokatestvérem... egy kislány, akit hamarosan örökbe szeretnék fogadni.
- Ez jó, ez jó! – lelkesedett fel hirtelen. – Kiváló dolog, ha körülveszi magát olyanokkal, akik szeretik önt és foglalkoznak önnel. Nincs is ennél gyógyítóbb hatású gyógyszerem!
- Azt hittem, talán egy kis hangulatfokozó... – próbáltam elviccelni a dolgot.
Csakhogy mind tudjuk, mennyire rossz is volt a humorom. Miss Cooper azonban jobban fogadta, mint gondoltam. Halkan felnevetett, majd mosolyogva megrázta a fejét. Ez a mimika ezután sem tűnt el.
- Oh, én csak olyannal élek és dolgozom, ami hosszú távon segít. Ha jól tudom, Ava, maga már hosszú évek óta ostorozza magát valami olyan miatt, ami nem is az ön hibája – lesett bele egy pillanatra ez egészen addig az ölében tartott mappájába. Úgy, ahogy voltam, együltömben megszédültem. Edig valahogy olyan fesztelenül beszélgettünk… sejthettem volna, hogy még csak ekkor jött a neheze.
- Valóban, én… én megöltem a kisbabámat. Elmenekültem az akkori életem elől, otthagytam az oltár előtt a szerelmemet, mert nem voltam képes szembenézni a dologgal. Gyenge voltam. Gyenge vagyok – csuklott el a hangom. Miss Cooper felém nyújtotta a zsebkendős dobozt, és én mosolyogva húztam ki belőle egyet. A markomba zártam, és a továbbiakban azt gyűrögettem.
- Mégsem lehet annyira gyenge, Kedvesem, ha most itt van.
- Nem magamtól jöttem – ismertem be. – Azt hiszem, a tagadás fázisában tartok. Még most is, ennyi idő után. Ha rajtam múlik, talán sosem fordulok szakemberhez.
- Akkor igazán mázlista, hogy ilyen barátai vannak, akik ennyire törődnek önnel – dőlt előre, és törékeny, de meleg kezét enyémre simította. – Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, Ava, hogy Skye miért látogatott el hozzám a múltban.
- Semennyire. Ez eddig nem volt közöttünk beszédtéma – ráztam meg a fejemet, és bevallom, némi boldogsággal töltött el a tény, hogy ha csak egy időre is, de mellőztük a múltamat.
Wow. Tényleg gyáva vagyok – gondoltam keserűen.
- Gondolom tudja, hogy nem adhatok ki bizalmas információkat a betegeimről, azonban Skye külön megkért, hogy ha eljutnánk oda, akkor beavathatom önt. Tudom, ez csupán az első találkozásunk, viszont azt hiszem, nem is találnánk jobb alkalmat – kereste a szavakat. Feszült figyelemmel ittam szavait, és már előre féltem, mit fogok megtudni a srácról, aki az utóbbi időben eléggé belopta magát a szívembe. – Skye tizenhat éves volt, amikor elkezdett heti kétszer eljárni hozzám. Akkoriban ő volt a legfiatalabb kezeltem, viszont rendkívül jól kijöttünk! Eleinte nehezen nyílt meg nekem, hatalmas trauma érte akkoriban, és tizennyolc éves korára tapasztaltunk csupán egy kis javulást. Mit gondol, mi történt vele?
- Őszintén, még csak tippem sincs.
- Beleszeretett egy lányba. Idősebb volt nála, talán pont két évvel. A legelső, mégis a legerőteljesebb szerelem volt az övéké, és mit adott a Jóisten… a kislány teherbe esett. – Elszorult a torkom. Szörnyű előérzetem volt. – Minden jól alakult. A szülők elfogadták, segítették őket mindenben. Kitartottak egymás mellett, együtt tervezték a jövőjüket is. Azonban nem sejtették, hogy szülés közben milyen váratlan, de végzetes komplikációk léphetnek fel. – Miss Cooper rövid szünetet tartott, talán neki is időbe telt, mire képesnek vélte magát arra, hogy folytassa. Innen is tudhattam, hogy milyen közel álltak egymással a fiúval. Nemhiába ölelkeztek hosszú percekig, amikor megérkeztünk… Akkor nem értettem. Most viszont már annál inkább – gondoltam.
Nem kellett volna, hogy folytassa. Szinte már tudtam, mi lesz a befejezés. És nem akartam megtudni, igazam volt-e.
- Skye elveszítette a szerelmét és a kisbabáját is. Mindössze tizenhét éves volt, és a kis, ártatlan szíve nem volt képes mit kezdeni a történtekkel. Még nekem is nagy falat volt – ismerte el egy nagy sóhajjal, nekem meg ideje volt használatba vennem a már gombóccá gyűrt zsebkendőt. Jól sejtettem, hogy meg kell őriznem.
Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenben hasonlítottunk Skye-jal. Tényleg nem.

grayson dolan, ethan dolan, and dolan twins kép
A bátyáim gépéről elsőként leszállt utasok megrohamozzák a csomagokat, és érdekes, hogy amilyen gyorsan igyekeztek oda, kifelé pont annyira, ha nem lassabban vánszorognak. Nyújtózkodva kapkodom a fejemet, ugrálok is egyet-kettőt. Szívem eszeveszett ütemben verdes a mellkasom ellen, amikor pedig valaki elkapja a csuklómat és megpördítve a mellkasához ránt, a pár pillanatnyi sokk után a táskámat a lábam mellé ejtve kulcsolom kezeimet Andy nyaka köré. Még csak meg sem bizonyosodom róla, hogy tényleg jó emberre csimpaszkodom-e rá. A csontjaimban érzem, hogy Ő az.
Szemeimet olyan szorosan hunyom le, hogy már csillagokat látok, és amikor a következő pillanatban Aidan is betársul, és hosszú karjaival mindkettőnket átölel, egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Különösen van összetéve az ember, nem? Sírni kezdek, miközben örömömben nevetek. Oh, kit áltatok! Sosem voltam normális!
- Úristen, fiúk, annyira hiányoztatok! – tolom el őket magamtól egy pillanatra, viszont rögtön vissza is rántom a tesóimat, mert hirtelen hiányérzetem támad. – Én annyira, de annyira sajnálom, amiért egy szó nélkül mentem el, és még nektek sem szóltam!
Egyikük sem válaszol, és ez tökéletes így. Aidan végül pár perc múlva megtöri a csendet és a feszült hangulatot egyaránt, és füttyentve pördít meg a tengelyem körül.
- Wow, Avie. Dögös vagy – kacsint rám játékosan. Felnevetek, és máris érzem, hogy lángol az arcom. – Durva, mennyit változtál, mióta utoljára láttalak.
- Te is, bátyókám – bökök felé mutatóujjammal. Andy rázkódó vállakkal nézi a párosunkat. Nos, ő nem változott. – Jó döntés volt az a hajvágás, hallod-e! Mondjuk nem értem, a füledet minek kellett kilyukasztani…
- Tetszik a csajoknak – rántja meg vállait lezseren.
Felvont szemöldökkel nézek Andyre, némi megerősítésre várva. Meg is kapom. 
Nem lett jobb.

A elkövetkező, Miss Cooperrel való találkozásnál viszont már igen. A nő segítségét már hetek óta élvezem, és rengeteget jelent a testvéreim jelenléte is. Andy és Cady remekül kijönnek, én pedig nem tudok nem sírva nevetni, amikor Cady hozzám bújik, és félig komolyan, félig nem, de a fülembe súgja, hogy megijedt Aidantől, mentsem ki az alól, amit éppen csinálnak. A bátyám sokszor mondjuk direkt cukkolja a kislányt, de amikor egyik reggel arra kelek, hogy Andy és Cady a konyhában tüsténkednek, és amíg a tesóm a másának, addig Cady nekem csinál éppen valami finomat. Darren a lábuknál csahol, később megtudom, Andy már elment vele sétálni hajnalban, és miután Andy körbenéz, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem látja, leejt egy, eredetileg fogpiszkálóra tűzött szendvics-katonát a kutyának, aki egyből rá is vetődik a szerzeményére. Utána a bátyám az ujját a szála elé téve figyelmezteti Cady-t, hogy el ne merje ezt mondani senkinek sem, ami miatt én is a szám elé kapom a kezemet, és hangosan felnevetek, pont úgy, mint a szőke kislány.
- Sunyi vagy, Heart! – indulok meg feléjük. Mindkettőjüket egy-egy puszival köszöntöm.
- Nem annyira, mint a kishúgom, aki egy szó nélkül évekre eltűnt, és semmit sem tudtunk róla. – Felháborodottan és meglepetten sikkantok fel, amikor a testvérem hirtelen arcon dob arcon egy konyharuhával.
- Mocsok vagy – vágom hozzá én is a piros, virágmintás anyagot. Egyszerűen a vállára csapja, és egy győztes mosolyt villant. – De megérdemlem.
- A reggelit nem, de attól még itt van.
- Tényleg, Aidan merre kóricál? – kérdezek rá a harmadik Heart hollétére. – Ti ketten általában együtt jártok. Sokak csalódtak már emiatt – húzom el a számat látszólag sajnálkozva.
Andy egy grimaszt villant, de aztán csak felém nyújt egy, a Cady tálcájáról lekapott falatot.
- A kanapédon alszik. Meglepő, hogy nem vetted észre. Ide hallom, hogy horkol!
- Megszoktam már, de most, hogy mondod… – fordulok a dívány felé, és tényleg. Aidan elterpeszkedve, egyik lábát a fejtámlára pakolva „pihenget”. – Húha. Most kéne nyakon önteni egy lavórnyi hideg vízzel.
- Jéghideg megfelel? – kérdezi Cady hirtelen felélénkülve, és már rohan is a fürdő felé. Elkerekedett szemekkel bámulok utána, viszont amikor rájövök, nem viccel, egy hatalmas, ördögi vigyor kúszik az arcomra.
- Oh wow, kislány. Pontosan ez az, amiért azt akarom, hogy örökre velem legyél! – súgom magamnak, s fejemet Andy vállának döntöm. Cady kifordul a fürdőből, kezében egy akkora lavór látszólag tele vízzel, hogy szinte el sem bírja. Itt-ott kisebb foltot is hagy a szőnyegen, de nem zavar. Majd megszárad. Most amúgy is fontosabb, hogy ez a monstrum felkeljen, nincs igazam?

A reggeli vizes-incidensen rötyögve megyek át a tárgyalóba, rázza a vállaimat az emlék, ahogy Aidan lányosan sikítva felpattan, aztán meg a meglepetés erejétől összecsuklik. Jókedvűen huppanok le a székemre, pont Calebé mellett. A srác a fekete asztallapra felkönyökölve fordul felém, míg Skye az asztal másik feléről kezdi el a meséjét. Tudva, hogy a megbeszélés perceken belül elkezdődhet nem merünk annyira hangosan röhögni, inkább csak fojtottan vihogunk, amikor a srác ahhoz a részhez ér, hogy hogyan tudta meg, hogy allergiás a mogyoróra. Az asztalfőn ülő Brandon és a nővére, Patty, aki Skye anyukája fél füllel figyelnek ránk csupán, és tudom, hogy nem túl mulatságos egy történet, mégsem bírom megállni, hogy ne nevessek. És amikor látom, ahogy Patty lopva felénk pillant, és a szája sarka mosolyra húzódik, máris jobban érzem magam. Nincs veszélyben a munkám, és még csak a baráti kapcsolataim sem. Jó ez így azért, és uram atyám, a napom fénypontja, hogy magassarkú van rajtam!
És imádom. Egyszerűen imádom! Azt hiszem, Miss Cooper ebben is hatalmas előrelépést ért el nálam. A saját erőmből merítkezve egy olyan emberré váltam az elmúlt egy hónap alatt, akire büszke vagyok. És kimondhatom: kezdem a saját utamat járni úgy, hogy esténként már nem azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha?
Két és fél óra múlva mosolyogva hagyom el a tárgyalótermet, Skye és Caleb között sétálva közelítem meg az aulában lévő automatát, akik egy rövid idő múlva le is válnak tőlem. A cseresznyés kólámmal foglalok helyet a szokásos fotelomban, és a telefonomat elővéve nézek fel Instagramra. Végigpörgetem a friss képeket, lényegében mindegyikre nyomok egy-egy szívet, és utána a saját oldalamra is rákukkantok. Mosolyogva nézem az utóbbi időben elkészített és így lefotózott, majd feltöltött festményeimet – ez a régi, de visszatérő szokásom megújítása is Miss Coopernek köszönhető. Nagyon régen abbahagytam már a festést, mert anyukámra emlékeztetett, ráadásul Harry mindig is azt mondta, büszke rám a tehetségem miatt, amit pedig egyértelműen Grace-től örököltem. Ez a kettő gyér indokom volt csupán, viszont akkoriban elégnek bizonyult. Nos, eddig, ugyanis most már két hete, hogy a hazaérkezésem után leülök a vászon elé, és megfestem az álmaimat. Észlelem magamon azért, hogy kiestem a gyakorlatból, viszont a portré, amit Aidanról, Andy-ről, Liamről és Cady-ről készítettem a nappali falát díszíti, és reggelente mindig büszkeségtől dagadó mellkassal nézek rá.
Jobb lábamat a bal fölött áttéve, majd a bokáimat összekulcsolva várok a fiúkra, akik az előbb azt mondták, összeszedik magukat, és utána mehetünk. Maynát Pierce-nél szedjük össze, Ronnie-t Eatontől, Cady-t pedig Liam hozza az ebédlőbe Niallel és Sophiával karonöltve, akikkel a napot is eltöltötte. Elviekben Perrie és Zayn is feltűnhetnek majd az étteremben, ahova Andy-ék még a hét elején foglaltak asztalt, és nagyon boldog lennék, ha ez meg is történne, mert rendkívül régen láttam már a várandós és ettől méginkább ragyogó, gyönyörű, szőke barátnőmet és az egyre és egyre ismertebb szólista világsztárt, akire nagyon is büszke vagyok, amiért az élet minden területén megállja a helyét.
Magamra is rendkívül büszke vagyok. Ezt nem tudom elégszer elmondani, Miss Cooper szerint még kevésszer is hangoztatom. A pszichológusom úgy véli, nagyon jó úton haladok – én pedig élvezem minden egyes nanomásodpercét annak az új Ava Heartnak, akivé szépen, lassan átváltozom.
Skye és Caleb egymást lökdösve, hangosan nevetve térnek vissza, vállukon a táskájukkal és kezükben a kulccsal és a mobillal. Ismerem őket, olyanok, mint én – ha nem fogom a kezemben a telefonomat, hiányérzetem támad. Vagyis, olyanok, mint én voltam. Durva, nem?
A portán elköszönve Skye autója felé megyünk. Én az első ülésre pattanok be, nem is fut át az agyamon, hogy át kéne adnom a helyemet Calebnek, aki amúgy sincs itt jelenleg, úgyhogy a mérleg erősen felém biccen. Egyébként is, én kiérdemeltem, és amúgy is! Én vagyok a nő, ő rendben lesz hátul is, csak elfér! – gondolom, és képzeletben megveregetem a vállamat. Erős vagyok és független. Nincs, mi megzavarjon és kizökkentsen.
- Calebet hol hagytuk el? – kérdezem szórakozottan.
- Még a kapuban kapta el az apja, elvileg valami gazdag fószer eljegyzési bulit akar csapni a nyár végén, és külön őt kérte meg rá – rántja meg a vállait. Alsó ajkamat előretolva gondolkodom el hangosan azon, ami hirtelen megfogalmazódik bennem.
- De Caleb az én társam. Ha őt kérik fel, akkor engem is, nem? – kérdezem némileg értetlenkedve. Imádom a „társam” szó csengését, és ezért is büszke vagyok magamra. Mert Caleb az eltelt egy hónap alatt egy jó barátommá változott, és szeretek vele dolgozni. Büszke vagyok arra is, hogy elmondhatom, hogy ő a társam.
- Gőzöm sincs. Csak annyit tudok, amennyit mondtam. Nyilván megtudod majd, mi a szitu, csak gondolom Brandon először őt avatta be, lévén, az ő barom fia – keresi Skye az értelmét annak, aminek igazból nincs is. Pár perc múlva már mi is választ kaphatunk a kérdésünkre. Caleb kissé feldúltan, de mindinkább zaklatottan hagyja ott az apját a kijáratnál. Kezeit nadrágja zsebébe csúsztatja, fejét lehajtja, majd frusztráltan a hajába túr. Pár pillanatra egészen olyan hatást kelt, mintha még húzná is az időt, hogy ideérjen, de utána begyorsít, mintha csak összegyűjtötte volna a kellő erőt ahhoz a valamihez, amit hirtelen mindenképpen tudni akarok.
Skye-jal gyorsan előrefordulunk és úgy teszünk, mintha nem leskelődtünk volna.
- Láttalak titeket, nyugi van. – Ewars nagyot szusszanva huppan be a hátsó ülésre, majd Skye ülésének támláját megpaskolva jelzi, indulhatunk. A sofőrünknek nem is kell több – máris megindul Maynáért, akinél remélem, lesz a számomra is valami olyan kényelmesebb ruha, amiben eltölthetek egy kellemes, remélhetőleg nevetéssel teli napot a legjobb barátaimmal.
Szörnyen szerencsés vagyok, el sem tudom hinni.
Büszke vagyok magamra azért, mert vannak körülöttem olyanok, akiket szerethetek.
- Egyébként, mi történt? Ugye nincs baj? – fordulok félig hátra, és kíváncsian kutatok Caleb elrévedő tekintete után. Amikor megtalálom, biztatóan elmosolyodom.
- Apám mondta, hogy a hét elején érkezett egy hatalmas kaliberű meló, Ava. De nem tudja, hogy elfogadja-e, mert nincs túl jóban Pierce Jennerrel, aki megbízta a céget a feladattal.
- Pierce? Hiszen hozzá megyünk, ő Ava párka! Ez csodás, de hát egy eljegyzési lagzi lenne, nem? Akkor megkérte Mayna kezét? Úristen, miért nem hívott?! – kapok máris a telefonom után, és mint valami őrült, úgy nyitom meg a névjegyzéket, a kedvencekre rámenve pedig már tárcsázom is barátnőm számát.
- Ava, nem hagytad, hogy végigmondjam! – Halkan és óvatosan beszél, mégis figyelmeztetően. Nem veszem az adást, ahhoz túl felspannolt vagyok. – Hallasz, Heart?! Pierce jött el apámhoz, de nem magának szervez bulit, hanem az unokahúgának!
- Jajj, Caleb! – csitítom el gyorsan. Mayna nem válaszol, de nem adom fel. Másodjára is megpróbálom, újratárcsázom, miközben fél szemmel látom, ahogy Skye indexelve félreáll, és oldalra fordulva figyeli az arcomat. Nem szól közbe, ránk hagyja a dolgot. Könyökömet megtámasztom a középen lévő könyöklőn, ugyanazzal a kezemmel kezdek el játszani az egyik begöndörített tincsemmel. Izgatottan harapom be az alsó ajkamat, és már alig várom, hogy megtudjam, Pierce tényleg eljegyezte-e Maynát. Úristen, de boldog lennék tőle!
Caleb hirtelen hajol be a két ülés közé, és kikapja a telefont a kezemből. Én felhördülve nyúlok utána, ő viszont ingerülten kapcsolja ki a készüléket.
- Ava. Figyelsz rám?!
Nem akarom, hogy megtudjam, miről van szó. Mayna a legfontosabb…
- Ava – szólal meg Skye halkan, megfontoltan. Egyből felé kapom az arcomat. Ő felém nyúl, és két, hatalmas keze közé fogja az arcomat. – Kicsit nyugodj le, oké? Ha jól értem, Maynát egyelőre nem jegyezték el, különben hidd el, téged hívott volna először. Most másról van szó.
Bólogatva veszem tudomásul, és bevallom, kissé csalódott vagyok. Viszont valamiért még mindig nem képes lenyugodni a pezsgő, félig lengyel vérem. Hatalmas szemekkel fordulok Calebhez, aki akárcsak Skye, óvatosan közelíti meg a témát.
Ismét.
- Pierce Jenner az, akinek a neve a papírokon szerepel. Igen – bólint rá megerősítésképpen. – Viszont nem ő az, akiről a buli szól. Az unokahúgát eljegyezték, és Pierce úgy gondolta, ezt illene megünnepelni. Velünk, vagyis általunk. Nem is akárhogyan, basszus! Ezek aztán tudnak élni...
- Kylie-t? Úgy tudom, már jó régóta együtt van Tygával, de még olyan fiatal… – ingatom a fejemet ciccegve. Mit szól ehhez az anyja?
- Nem, Avie. Nem Kylie-t jegyezték el. A másik Jenner lányt – segíti ki Skye, akiről fogalmam sincs,  mégis honnan ennyire jól informált.
- Szeptemberre Kendall már nem Jenner lesz, Bipi. Kendall... nos, ő Styles tervez lenni, és ezt a lépést Harry elvileg tegnapelőtt hozta meg. – Caleb lehajtott fejjel közli velem a hírt. Mintha félne, hogy fájdalmat okoz nekem vele, és sajnálja, amiért neki kellett elmondania.
A hírt, amire már nem vagyok büszke. A hírt, ami teljességgel letaglóz. De egészen más értelemben.
A hírt, ami – őszintén szólva nem túl meglepő módon – nem okoz szomorúságot. Nem. Ez egy olyan hír, amit anno rólam híreszteltek el, és megmosolyogtat, hogy más is érzi azt a boldogságot, amit egykor én is érezhettem. Ez a „majdnem Styles vagyok” király volt. Így, ennyi idő távlatából már mosolyogva emlékszem vissza a történtekre. Boldog vagyok, amiért megélhettem. Örülök, amiért Harry része volt az életemnek. Örülök, mert nélküle most nem lennék ilyen. Kiegyensúlyozott. Nélküle most nem érezném azt, hogy életemben először a helyemen vagyok, és egy olyan ösvényt járok, amit mindig is akartam: nem kitaposott, virágokkal övezett, boldogsággal teletöltött.
És már megbékéltem azzal, hogy elszalasztottam az esélyemet.
Erre is büszkének kellene lennem, ugye?
Nos, egyetlen olyan dolog van, amin még dolgoznom kell – hogy mennyire lehetek büszke arra, hogy tudom, az agyam már elengedte Harry-t, viszont a szívem még nem teljesen. Ahhoz lehet, hogy kell még egy kis idő, viszont tudom, hogy képes leszek egy napon beleírni a naplómba: Harry Styles - gyönyörű emlék, egykori, de csodálatos társ, majdnem férj.
Talán pont annyi szükséges hozzá, ami alatt a cég, ahol dolgozom, a társam, aki az egyik legjobb barátom megszervezi a szerelmem esküvőjét.
Igen. Talán ennyi idő pont elég lesz arra, hogy belássam: az életem egy teljesen új fordulatot vett.
És be kell vallanom – erre is büszke vagyok.