2015. december 27.

Négy // Szavak nélkül beszél a csend

bea miller
Fortyogva, szinte már eszemet vesztve rontok ki az iroda ajtaján, és nem foglalkozom a kérdő és lesajnáló tekintetekkel, melyek kereszttüzében lépkedek, mert amikor nem kevés ember előtt elkezdek magamban beszélni, és a kékszemű srácot nem épp kedves szavakkal illetni, valahogy el tudom képzelni, mit hihetnek, mi történt az ajtó mögött. Sosem szívleltem a munkatársaimat, és most sem fogom alapon, kedvemnek hála még gunyorosan rájuk is mosolygok, majd mikor beszállok a liftbe, és a gombot megnyomva az ajtóval szembe fordulok, egy kétségkívül cuki arccal bemutatok a már röhögő embereknek. Szánalmasak, de biztos vagyok benne, hogy ők rettentően jót mulatnak rajtam  mint általában , és abban is, hogy ők is ugyan úgy vélekednek rólam, mint én róluk. Furcsa lehet... Múltkori találkozásunkkor kedvesnek mutatkoztam, integettem, ha jól emlékszem, most meg épp az ellenkezője, de hát ilyen ez a hangulatingadozás egy normális embernél... Vagy nem? Az utálat mindenesetre kölcsönös, és ez szerintem tiszta jó. Hiszen nincs is jobb a szeretetteljes munkatársi viszonynál... Mindig is May és Chelsea volt az egyetlen, Brandon csini titkárnője, aki képes rám mosolyogni, amikor csak meglát, de kétlem, hogy az a nő bárkire is képes lenne morcosan pillantani, hiszen a főnökömtől hatalmas összegű fizetést kap, s emellett gyerektartást, meg egy-két entyempentyemet is hetente... Szóval nagyon jó dolga van a vörös hajú nőnek, meg kell hagyni! Már csak azt nem értem, mégis miért dolgozik a volt férjének, és miért kamatyol vele, ha egyszer már elváltak. Hol ebben a logika? Sehol, kérem szépen. Ez olyan, mintha én sms-eznék Harryvel, és arról kérdezném, hány csajt fektetett meg azóta, hogy elhagytam...
Uh, egészen beleremegtem a gondolatba is.
Mikor beülök a kocsimba, hangosan csapom be magam után az ajtót. Ordítani lenne kedvem, hogy tehetett ilyet Louis?! Azok után, amit én anno megtettem érte, amit anno bevállaltam a kedvéért, és amilyen múltunk van kettőnknek most képes arra, hogy beköpjön, és még arra is megkérje az amúgy engem rohadtul nem szívlelő főnökömet, hogy tegyen mást a helyemre? Van pofája?! Van. Louis William Tomlisonnak hatalmas pofája van, ha meg meri ezt tenni velem. A cégnél én vagyok a legfiatalabb, a leginkább kitaszított, igencsak felvágott nyelvű kislány furcsa stílussal és érdekes hírnévvel, így kevés feladatot sóznak rám  hiszen a drágaság nem bírna el vele... Pff! , és amikor végre kapok egy munkát, amit bár vonakodva, de elfogadok, ő keresztbe tesz nekem, és rettentően megutáltatja ezzel magát velem. Mert így van. Megutáltam, még ha nem is teljesen és visszavonhatatlanul. De mit lehet tenni, ha az érzelmeim, és nem a fejem után megyek?
Fél óra elteltével már az üvegajtón is túlmegyek, és Keith irodája felé haladva még mindig érzem, hogy agyvizem szüntelenül forr. Nem mondom magam  túlzottan   erőszakos emberkének, legfeljebb gondolatban gyilkolgatok, de nem ajánlom, hogy Louis most a szemem elé kerüljön, mert ha megteszi, én akkora cicaharcot rendezek akár az aula kellős közepén is, hogy olyat még a világ nem látott! Megértem, ha védeni akarja a haverját, és ez mindent összevetve kedves meg nemes dolog, de akkor is... Ilyen eszközökhöz folyamodni akkor is egy rohadék dolog. Senki sem packázhat azzal a melóval, amire nagyon sok energiám rámegy, és még magam is tönkremehetek benne! Senki, még Louis Tomlinson sem! Ő pláne! Egyáltalán hogy van képe? Magamat ismétlem, de nem tehetek róla. Ha én mérges vagyok, akkor nagyon. És jelen pillanatban rettentően zabosnak mondanám magam, köszönhetően Tommonak.
- Áh, Ava!  kapja rám fejét Keith, mikor benyitok a rendezvény idejéig az irodájaként szolgáló szobába, és egy gyors köszönést követve beljebb engedem magam. Annyira pipa vagyok, hogy tojok az udvariasságra, és egyből a tárgyra térek.
- Keith, mit tudsz arról, hogy Louis le akar cseréltetni?  fixírozom kissé borostás arcát, mire felvonja szemöldökét, szemei elkerekednek, és lassú mozdulatokkal, a fekete asztallapra támaszkodva feláll.
- Miről beszélsz, drágám?
- Louis felkereste a főnökömet, akinél köztudottan az utolsó lapjaimat húzom, és kijelentette, nem hajlandó velem dolgozni!  Köpöm be kedvesen a kék szemű srácot, és kiábrándultan széttárom karjaimat.  Ezt megbeszélte veled? Mert esküszöm, hogy megkeresem, és a szépen beállított hajánál fogva rántom le a földre! Keith... Ne haragudj a hangvételemért, de hadd ne menjek bele ennél is mélyebben, miért érint enyhén szólva kényesen a téma.
Keith csak aprón bólint egyet, majd összegzi a dolgokat. 
- Tehát Tomlinson fogta magát, elment Brandonhoz a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül, és intézkedett? Ava... Legnagyobb sajnálatomra ez nem az első ilyen eset, eléggé sokszor előfordul,  hogy a fiúk nélkülem intézkednek, pláne az utóbbi időben, ez ellen nem tudok sok mindent tenni, túl önfejűek, de természetesen rákérdezek, ha ez lenne a kérésed.
- Megköszönném, tényleg, mert nem szeretnék most találkozni vele  fújom ki hosszasan a levegőt, ezzel valamelyest lenyugodva. Keith felnevet, és elébem sétál, majd nagy kezeit felkaromra rakva kicsit megráz, még mindig halványan nevetve, kedvesen mosolyogva. Ettől én is felkacagok, de csak azután, hogy majdnem kitépem magam frusztráló öleléséből. Ilyenkor nem vagyok a legkedvesebb, meg kell hagyni. Amint elhagyom az irodáját, egy kis helyiségbe húzódva árnyalatnyi sminket viszek fel az arcomra, mert nem szeretnék így, üresen mutatkozni a fiúk előtt. Az olyan, mintha gyengének látnának, de lehet, hogy ez  a gondolat anyukám nevelésének köszönhető. Láttak már bármiféle kozmetikum nélkül, gyengén, de most mégsem szeretném megkísérteni a szerencsémet.
Nem sokkal később már Calebbel együtt dolgozom, aki ekkorra, egy cseppnyi késés után már a társaságomat élvezi, és igyekszem kizárni a tényt, hogy alig fél órája szembekerültem a fiúkkal, és egyedül Liam volt az, aki nem nézett rám ellenségesen, sőt, ő volt az egyedüli, aki egyáltalán megtisztelt engem azzal, hogy köszönt, és megajándékozott azzal az alap dologgal, hogy rám emelte tekintetét. Ez a történtek ellenére is szörnyen rosszul érintett, és rányomta a bélyegét a napomra. Hiszen ki örülne annak, ha a volt legjobb barátai emberszámba sem veszik? De Caleb rájött, mi kell nekem, igyekezett felvidítani, és meg kell hagyni, sikerült is neki.
- Caleb! – lököm meg a vállánál, amikor már annyira nevetek, hogy fáj a hasam, és ezt nem szeretném hosszasan csinálni, mert elvonja a figyelmemet a képekről, amiket Keith tesz le elénk. Tolerálja, hogy milyen dilik vagyunk sőt, még egy bujkáló mosollyal is csúsztatja elénk a vastag borítékot, s miután ezt a reakciót hosszas elemzés után sem tudom hova tenni, annyiban is hagyom. Jobb, ha nem gondolok bele mélyebben, mert abból sosem származik semmi jó, magamat ismerve.
- Tök jó, hogy a volt palid menedzsere ilyen jól fogadja a kapcsolatunkat – szólal meg hosszas gondolkodás után a mellettem lévő, ébenfekete hajú srác, mire döbbenten nézek rá. Eddig tart az állapot, melyben boldogan lézengek, és elgondolkodok rajta, talán félreismertem a fiút.
„Kapcsolatunkat
He?!
- Kapcsolatunkat? Miről beszélsz, Cal? Nekünk nincs semmilyen kapcsolatunk. Maximum munkai – állítom, megpróbálom elvenni szavaim élét a becézéssel, majd újra a képek fölé görnyedek. Próbálom kizárni Caleb kétségkívül sértődött alakját, de nehéz, mivel nem adja fel, s minduntalan próbálkozik addig, amíg én fogom magam, és felállok a helyemről. Kezeim közé fogom a borítékot, majd jelentőségteljesen nézek a társamra”. Nem tudom, miért bunkózok, de egyszeriben úgy érzem, még csak az esélyt sem szeretném megadni annak, hogy nekünk kapcsolatunk legyen, s ezért inkább menekülök, s nyúlcipőt húzva lelépek.
- Én megyek, végzem a munkámat. Ajánlom neked is, bár apuci elintézi a számodra, ha Isten ments, de életedben először kedved támad ellustulni. – Hangom cinikus csengése még engem is megdöbbent egy pillanatra, de ezzel nem foglalkozva felnyalábolom a mappát, hogy aztán sarkon fordulva Keith irodája felé vegyem az irányt. Csakhogy arra határozottan nem számítok, hogy mikor nagy sebességgel, cipőmet bámulva befordulok az egyik kanyarban, szó szerint nekiütközök valakinek. És legnagyobb sajnálatomra annak a személynek, akinek jelen pillanatban abszolúte nem akarok. 
Már nincs bennem akkora harag, meglepő, de a nagyja elpárolgott, viszont akkor sem örülök, hogy belefutok.
- Ahh, Ava. Te még itt vagy? – húzza el a száját Louis, mire egy hitetlen, meghökkent kacaj szalad ki a számon. Felvont szemöldökkel méregetem teletetovált, sovány alakját, majd én is elhúzom a számat. 
Nehogy már ő győzzön! Olyan alternatíva nem létezik!
- Igen, drágám, és nem is megyek sehova. Nekem meg kell dolgoznom a pénzemért.
- Menj a sarokra, de Harryt hagyd békén! – mutogat ujjával felém ellenségesen. 
Eltátom a számat. Idáig süllyedtünk? Komolyan? Ez szánalmas. És hogy Ő jön ide? Jó, nyilvánvalóan Ő ellenségeskedésének fő oka, de akkor is... Louis csak a legjobb haverja, nem a szeretője, hogy ennyire védenie kelljen, s ilyen módszerekhez folyamodni. Vagy hibádzanak a tudásaim a pasi barátságról?
- Ne is próbálkozz Louis, lepereg. – Állítom, miközben közel sincs így. Sajnos van egy múltuk, ami miatt minden egyes szava túlságosan is sokat jelent nekem. És ezen sürgősen változtatni kellene. – Hogy lett belőled ekkora féreg?
- Sokat gyakoroltam! De tudod mit? 
- Nem, mit? – kérdezek vissza, mert már érdekel, mivel rukkol elő. Felrémlik egy emlék, amikor évekkel ezelőtt nála voltunk, filmeztünk, én segítettem neki az ügyes-bajos dolgaival, ő nekem Harryvel, és azután rákerestünk a neten néhány ütős beszólásra, vicces párbeszédre, Próbálj ne nevetni! challenge-ekre... És rohadt jól éreztük magunkat együtt! Be kell vallani, hiányzik az az időszak, de tisztában vagyok vele, soha többé nem fog visszatérni. De akarom én ezt egyáltalán? Szeretnék újra szerves része lenni az életüknek, s ezzel az övének is? Ez egy hülye kérdés, Heart! A válasz természetesen egy böhömnagy igen. De, hogy erre lesz-e esélyem, vagy elég akaratom, bátorságom? Természetesen nem.
- Tartsd magad távol Harrytől! – hajol közel az arcomhoz fenyegetően, de valahogy nem veszem mellre, abszolút nem ijeszt meg. Halál komolyan mondom, inkább nevetni tudnék rajta, mert anno ezt is nagyon sokszor csináltuk: egymás arcába hajolgattunk, és megpróbáltuk nevetésre bírni a másikat, természetesen elsöprő sikerrel. Nagyon sokat hülyéskedtünk mi régen együtt, és amellett, hogy voltak komolyabb és vitás időszakaink is, természetesen, mint minden havernak, egy meghatározó része a fiatalkoromnak a vele töltött idő. Sajnos.  Komolyan mondom! Elhagytad, csúnyán összetört, és erre te felbukkansz, csak úgy a semmiből, pont akkor, amikor már minden helyre jönne benne lelkiekben?

Miért beszél róla úgy, mint egy picsogós libáról?! Ez az első kérdés, mely felötlik bennem, de egyből utána el is vetem. Kérlek, én diliosztályra kerülnék, ha a párom otthagyna az oltárnál, nemhogy még csak simán szenvednék...!

- Istenem, Louis, kérlek... Én sem szeretnék vele huzamosabb ideig egy térben lenni, hát nem érted? Szerinted én ezt élvezem? Szerinted jó érzés azzal a tudattal együtt élni, hogy mit tettem, hogy ő mit nem érdemelt volna meg? Megkönnyítem a dolgodat, felesleges válaszolnod, mert rohadtul nem! Komolyan úgy véled, nem utálom magam évek elteltével is, és tényleg azért tettem azt, amit tettem, mert gyűlöltem őt, és nem akartam hozzámenni, mivel nem szerettem?! Hogy lehetsz ennyire... Áhh, a fenébe is! Nem gondoltál még bele, hogy én is ugyan úgy megszenvedtem az eltelt időszakot, mint Harry? Ennyire hülye még te sem lehetsz, Louis! – Hangom monológom végére már nagyon magasan jár, és kicsit rekedtes is. Csalódottan rázom meg fejemet, és észreveszem, mindenki minket, vagyis engem bámul. Louis kínosan, feszengve bámul maga elé, kezeit zsebre vágja, majd összehúzott szemekkel mered rám, szerintem erősen elgondolkodva a szavaimon. Talán tiszta hülyének néz, talán beismeri, igazam van, esetleg keresi a kiskaput, ahol belém tud kötni, de inkább nem is gondolkodom rajta, mert nincsen semmi értelme. Nem szabadna többet szóba állnom vele, mert mindig elveszítem a társaságában a fejemet! – gondolom, aztán makacs könnyeimet letörölve arcomról sarkon fordulok, és sietős léptekkel haladva távozom. Soha többet nem érzékenyülhetek el! Nem engedhetem meg magamnak! Az emlék mindig elérzékenyít. Tartanom kell magamat a tervekhez, csak úgy fog sikerülni a túlélésem, és a lelki békém! Bár ez egy lehetetlen küldetés, ezt igazán tudhatnám...
- Ava! – hallom egyszer csak a kiáltást a hátam mögül, és miután felismerem a hangot, csak méginkább rágyorsítok. Vele sem szeretnék beszélni, pedig lehet, hogy jót tenne. De perpill nincs kedvem senkihez sem, és ezt halál komolyan is gondolom. – Állj már meg, hé! Ezzel semmit sem érsz el, Bipi!
- Mi van? – fordulok meg hirtelen, mikor meghallom becenevemet, és szembe találom magam az unokatesóm golflabda méretűre nyílt, kissé hitetlen tekintetével. Széttárom karjaimat, és ezzel szabad utat engedek a könnyeimnek. Sós cseppek gördülnek végig az arcomon, majd koppannak a köveken. Gyűlölöm az érzést, ami átjárja a testemet, miközben sírok. Bűntudat és szégyen. A leginkább pokolra kívánt dolgok a világon, egy utálatos kombó, legalábbis számomra, de egy ideje már elég szerves részei az életemnek, és vagy tudom, vagy nem akarom őket lerázni. Ezek valahogy összetartoznak, és egymás velejárói. – Mit akarsz, Liam? Ha szeretnéd, később bocsánatot kérek Louis-tól, csak hogy könnyebb legyen a pici lelkednek! Az enyémnek már úgyis mindegy, az életem totális csődtömeg, legalább Louis-val legyek rendes, mi? Kész vicc!
Ám Liamet nem tudom megsérteni, pedig bevallom, az a tervem. Ismer, a fenébe is! Tudja, hogy úgysem kérek bocsánatot, mint ahogyan azt is, hogy nem gondolom komolyan a sértéseket, amikor azokat hozzája célzom. 
Őt ha akarnám, sem tudnám megbántani.
A könnyek már patakzanak, és mikor észreveszem, hogy kezeimet keresztbe fonom a hasam előtt, mégjobban rákezdek. Érzem, ahogy zuhanok, pedig egy helyben állok.
Közelebb sétál hozzám, tekintetem cikázik arcán. Értetlenül, zavarodottan tűröm, ahogy elébem jön, majd mellkasára von. Gyengéden simogatja hátamat, próbál megnyugtatni. Karjaim ernyedten lógnak törzsem mellett, nem tudom, mit kellene velük tennem. Azzal sem vagyok tisztában, hogyan kellene viselkednem, megérdemlem-e egyáltalán a vigasztalását, és nem tudom, mégis hogy kerül ő ide, miközben Liam mindig jókor van jó, vagy rosszkor rossz helyen. Nem tudom, a kettő közül a jelenlegi helyzet melyik kategóriába sorolható.
Könnyeim eláztatják farmeringét, mely remekül áll rajta, és tökéletesen elsimul széles vállain. Kezeit derekam köré kulcsolja, állát pedig a fejemre dönti. Belepuszil a hajamba, nagy levegőket vesz, ezzel is ösztönözve engem arra, utánozzam. Türelmesen, egy szó nélkül tűri, ahogy kisírom magam az ölelésében, majd a felsőjébe kapaszkodva, arcomat mellkasába fúrva eltüntetem magamból a felgyülemlett idegességet, fáradtságot, míg egyszer csak egy nyugodt, tehetetlen semmiség költözik a lelkembe. Az illata, mely a régi, szép időkre emlékeztet orrjárataimba kúszik, és az a kellemes melegség, mely a testéből árad, visszahoz a jelenbe. Liam eléri, hogy már a vállam se rázkódjon, aztán, amikor már teljes mértékben megnyugszom, finoman eltol magától, és mélyen a szemembe néz. Csokibarna íriszei méginkább megnyugtatnak, annyira nagyon szeretem őket! Anyukámé is ilyen volt. Az enyém is ilyen. A család majdnem összes tagja barna szemű... De hívhatom én magamat egyáltalán családtagnak azok után, ami történt? Amit tettem, amit mondtam? A gondolatra újra elszomorodom, már ha még lehetséges a jelenleginél is jobban.
- Sétáljunk. – Nem kérdezi, kijelenti. És bár hangjából árad, ne merjek ellent mondani neki, én mégis azt teszem.
- Nem tehetem, Payno. Dolgoznom kell – csóválom fejemet szomorúan, a sírástól elpilledten. Tudom, hogy a nemrég fixált szemfestékem elkenődött, hiszen a nyoma még az unokabátyám felsőjén is ott van, milyen lehet akkor a fejem, te jó ég? De nem érdekel, mert az aula egy eldugott részén állunk, és leszámítva azt, hogy halvány lila gőzöm sincs, mégis hogy kerülünk mi ide, valahogy kiürül az agyam. Egyszerűen fájdalmat okoz a gondolkodás, ezért nem is erőltetem. Tényleg jót tenne egy séta, gondolom, de aztán újból megrázom a fejemet, és hálásan Liamre mosolygok. – De azért köszönöm, tényleg, hogy megpróbálsz jobb kedvre deríteni. Ez kedves tőled, Liam.
Vállat von, majd ajkait féloldalas mosolyra húzza. Vajon mire gondolhat?
- Hidd el, Bipi... Jót tenne – győzköd, aztán addig nem hagyja abba, amíg én bele nem megyek. Nagyon kitartó tud lenni, ha úrikedve úgy diktálja. – De előtte még látogassunk meg egy mosdót, mert szörnyen nézel ki, már ne is haragudj...
Ráfintorgok, majd felnevetek. Ez az én hőn szeretett unokatesóm! Hangyalépésekben kezdem visszakapni, úgy érzem, talán a köztünk kialakult fal is feloldódhat még... – reménykedem benne, mindenesetre.
Viszont még azelőtt, hogy elindulnék egy feltételezett illemhelyiség irányába, kinézek a nagy üvegablakokon, s észreveszem: Kint LA-hez nem illő vihar dúl, bár közel sem akkora, mint a lelkemben. [Köszönöm Rita ezt a gyönyörű mondatot, hatalmas segítség volt! <3]
- Erm, Liam... Tuti, hogy te ilyen időben szeretnél kiszökni? – intek fejemmel az ablakok felé, mire odakapja tekintetét, majd elhúzza a száját. – Mindegy, amúgy sem sikerült volna, mert nem tudom egyedül hagyni Calebet... Szerintem ha én lelépnék, ő Facebookozna, és magát fotózgatná, hogy aztán nagy büszkén a létező összes embernek elújságolhassa, milyen remek formában is van jelenleg.
- Keith elenged, ebben biztos vagyok!
- Az lehet, de Brandon nem. És majdnem biztos vagyok benne, hogy Tomlinson beköpne. – Állítom, számat elhúzva. Liam felsóhajt, és nem tudom, ezt miért teszi. Azért, mert meghiúsulni látszik a sétálós terve, vagy azért, mert éppen fikáztam a haverját, ráadásul még a vezetéknevén is hívtam, ami nálam sosem jelent jót? Sosem fogom megtudni, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném. – Esetleg később bepótolhatjuk, ha még mindig igényt tartasz majd a társaságomra – nézek fel bizonytalanul az arcára, mire csúnya, szúrós tekintettel illet. Tehetetlenül, hangtalanul felnevetek, megrántom vállamat, majd csendbe burkolódzunk. Mondhatnám kínosnak is, de ez inkább amolyan hallgatag, nincs mit mondanom, már épp eleget beszéltem így is”-féle csend. És ez a kedvencem. Ez mond a legtöbbet, miközben mi magunk nem mondunk semmit. Szavak nélkül beszél a csend, tartja a mondás.
Mikor elérjük a mosdót, Liam azt mondja, megvár az ajtó előtt, aztán még átbeszéljük ezt a kiruccanós tervet, mert ő ragaszkodik a dologhoz, és nem enged belőle. Én nem ellenkezek, csak halványan mosolyogva besurranok az ajtón, hogy aztán a kézmosó peremére támaszkodva hosszasan kifújjam a levegőt. Hideg vízzel megmosom felhevült arcomat, és aztán a tükörbe nézve nem tudom, mi hökkent meg a legjobban: hogy borzasztóan nézek ki, de ez tulajdonképpen bejön vagy az, hogy történtek ellenére boldog vigyor kúszik ajkaimra, mert tudatosul bennem: Vissza tudom kapni Liamet, ha nagyon akarom! És én nagyon akarom. Legalább őt, ha már mást nem tudok.


Hello, Drágáim!
Először is, Boldog Ünnepeket! Megkésve érkezem csak a résszel, de remélem, tetszett attól függetlenül, hogy nincs nagyon benne sok tartalom... A következő érdekesebb lesz, ígérem! Nem tudom, miért most rakom ki, hiszen kicsi, sőt semmi esélye, hogy valami most olvassa majd el, de én ezekben a percekben fejeztem be, és minél hamarabb meg is szeretném nektek mutatni!
És oh mály fákin gád, el sem hiszem, mit mutatnak a számlálók! Köszönöm, ez elképesztő! *0* Csodálatosak vagytok, de tényleg! Eláll a szavam. <3
RS xx

2015. december 21.

Három // Ez az egész hipnotizált dolog olyan bonyolult


Néha azt kívánom, bárcsak meg sem történt volna ez az egész. Néha azt, bárcsak tartana még. Hogy ha nem lettem volna ennyire gyáva, még együtt lennénk. Előfordul, hogy anyukámat hibáztatom, amiért anno balesetet szenvedett, s ezzel magamra hagyva nem tudott többé tanácsot adni, másszor pedig fel tudnám pofozni magam, amiért ilyet gondolok. Borzasztóan hiányzik, elképesztően fáj, hogy elveszítettem – anyukámat és a szerelmemet egyaránt –, s velük együtt a bátyáimat is hiszen azzal, amit akkor mondtam és cselekedtem, elrontottam mindent. Mindig ezt csinálom: tönkreteszem a saját életemet, s esetlegesen a környezetemben élőkét is. Ez pedig szerintem sehol sem normális.
Míg hazafele tartok, e gondolatok kavarognak a fejemben. Ujjaim vége elfehéredik, ahogy a kormány bőrén vezetem le a feszültségemet, majd fellélegezve hajtok be az utcánkba, s hajtok fel a feljárón. Ronnie nincs itthon, mivel mikor így van, az ablak is rendszerint ki van tárva, úgyhogy előszedem a kulcsomat – természetesen a táskám legaljáról, honnan máshonnan?! –, s magamban morogva lépek be a lakásba. Az otthon megnyugtató ereje azonnal hat, s máris biztonságban érzem magam, ennek azonban az a következménye, hogy arcomat tenyerembe temetve dalok a falnak, és szépen lassan lecsúszok a fal mentén. Lábaimat körülölelve hajtom fejemet térdeimre, és nagy levegőket véve igyekszem megnyugodni. 
Utálom ezt az egészet. Sírni, ordítani lenne kedvem, amiért hagyom magam szétesni, és elmondani, hogyan is érzek, még ha nem is teljesen. Mert ez történt! Louis kiprovokálta belőlem, hogy kikeljek magamból, és egy hosszú monológ után fortyogva haladjak tovább, s a munkámat sem tudjam száz százalékosan teljesíteni, ahogyan azt illett volna! Azonban senki sem tette szóvá, és ezt méltányoltam. Talán mind tudták, hogy felesleges...
- Tudod, mire lenne neked most szükséged, Ava? – kérdezem magamtól, majd felnevetek a helyzet abszurditásán. – Egy habos fürdőre, úgy bizony! Jól esne, igazam van? Ohh, tudom én... 
S miután ezt megbeszélem a skrizofrén énemmel, felnyomva magam a fürdőbe battyogok. Időközben ledobálom magamról a ruháimat, majd az ajtóból visszanézve büszkén állapítom meg, a folyosón végig a gönceim hevernek elszórva. Keserű mosollyal nyomom be a telefonomon a zenelejátszót, s kezdem a kádba ereszteni a vizet. Amíg az feltöltődik, a tükörbe bámulva mozgatom a csípőmet a zene ütemére, és rettentően hálás vagyok Perrie-éknek – akiket egyébként imádok, s akikkel nemrég tartottam is egy csajos napot –, hogy az újonnan kiadott, fantasztikus számukkal fel tudják dobni a hangulatomat, másodpercek alatt javítva a helyzetemen. Hajamat kontyba fogom a fejem tetején, majd egy törülközőt is kikészítek, s ekkor végre megtelik a kád, és én bele tudok ülni. Először a nagylábujjam hegyét dugom csak bele, és felszisszenek, ahogy megérzem a forróságot. Azonban nem törődve vele, belelépek a vízbe, s el is merülök benne. Nem kell sok idő, hogy megszokjam a hőmérsékletet, és máris sikerül ellazulnom.
Nem figyelek az időre. Kizárok mindent, de tényleg mindent! Nem gondolok Harryre, a bátyáimra, a munkámra vagy Ronnie hörcsögére, amit rám küld, ha valami rosszat merek tenni, egészen egyszerűen csak magammal foglalkozom, és egoista módon úgy gondolom, ezzel nincs is gond. Nem sokszor törődök magammal, mert nem érdemlem meg. Önostorozásom oka főleg Harry, vagyis a vele történő incidens, és már egyszer meg is beszéltem magammal, sosem bocsátom meg magamnak a történteket. Még úgy is, ha nem teljesen az én hibám volt, hiszen nem tehettem ellene semmit.
Miközben kiélvezem minden egyes pillanatát a kényeztetésemnek, agyamat mégiscsak ellepik a gondolatok, és nem is hagynak nyugodni. Hiszen tényleg nem vagyok normális, basszus! Leesik, hogy vagyok annyira megszállott, hogy képes voltam felvenni Harry rohadt nyakláncát, és abban megjelenni azon a francos találkozón! Hogy vagyok annyira debil, hogy hagyjam magam felhúzni Louis szavain, és azon is, ahogy Niall reagált! Hogy zavart, amiért Caleb és Liam úgy viselkedett, ahogy. Hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam a srácok társaságában, miközben régebben haza sem akartam menni, és hosszú napokat lógtam velük azzal biztatva magam, hogy legalább annyira élvezik a társaságomat, mint én az övéket. És legutolsó helyre még bekúszik a tény: Mennyire tisztán él előttem a kép, ahogy Harry nézett rám. Ahogy döbbenten pislog, és tetőtől talpig végigmér. Ahogy szája sarkába egy pimasz mosoly ül ki, mikor meglátja a medált. Amikor leállítja Louis-t. Mikor tekintetén látszik, átfutnak az emlékek az agyában, majd azon kezd gondolkodni, miért hagytam el, bármiféle magyarázat nélkül? Istenem, miért gondolkodom én ezen?! Miért okozok saját magamnak fájdalmat? Azért, mert nem vagyok normális. De azt hiszem, ezt mindig is tudtuk. Hiszen én vagyok Ava Heart, a lány, aki képes naphosszat bikiniben flangálni, és sütkérezni a melegben kiélvezve a forró napsugarakat, képtelennek tartva a tényt, hogy a forróságon és a narancssárga korongon kívül bármi mást is szerethet, de én vagyok az a lány is, aki mikor esős idők járnak felénk, kiállok az esőbe, és lehunyt szemekkel, mosolyogva élvezem, ahogy a totál vizes hajam a hátamhoz tapad, és a vízcseppek végiggördülnek az arcomon. Én vagyok az, aki szereti a nutellát uborkával, de ugyanakkor az is, aki rosszul van az oreos csokitól, már csak a látványától is, az ízéről nem is beszélve! Aki utálja a viharokat, miközben a vizet szereti, imádja a horror filmeket, mégis rendszeresen megijed tőlük, és átkéretszkedik a barátnőjéhez estére, mert fél egyedül aludni. Teljesen ellentétes dolgokért vagyok oda, nincs konkrét irányom, indokom. Plusz az a személy is én lennék, aki felriad, amikor hirtelen kicsapódik az ajtó, és megjelenik a feldúlt arcú barátnőm.
- Tudod te, mennyire megijedtem, mikor nem válaszoltál, pedig vagy ezerszer hívtalak és szólongattalak is?! Szerintem nem! – parádézik Veronica kissé hisztérikus hangnemben. Hosszú, dús barna haja visszafogott, rendezett kontyba van fogva, öltözete is igazán csinos, olyan Ronnie-s, suliba illő. Tekintete közöttem és a telefonom között cikázik, karjait indulatosan széttárja. 
Tényleg nagyon elkalandozhattam, állapítom meg magamban.
- Nyugi, Ronnie – próbálkozom a csitításával, bár tudhatnám, ez semmilyen esetben sem egy előfordulható és átgondolható dolog, lehetséges meg végképp nem! – A jelek szerint elpilledtem, de... 
- Jajj, mert az, ha bealszol fürdés közben, annyira normális! – forgatja a szemeit ironikan, majd felém dobja a fehér törölközőmet, és én ügyesen el is kapom. Míg testem köré tekerem, a dugót is kihúzom a lefolyóból, hogy a víz távozhasson. Igyekszem figyelmen kívül hagyni Ronnie égető, féltő és kicsit dühös pillantását, de nincs könnyű dolgom. 
Elégedetten szemlélem az ujjbegyeimet, s büszkén Ronnie orra alá nyomom.
- Nézd már, milyen cukik! – nevetek fel, csillogó szemekkel simítok végig a hullámos bőrfelületen.
Ronnie szemöldökét ráncolva néz rám, és miután egy perc elteltével sem tűnik el arcomról a már régen látott mimika, kezeit derekára vágva kérdezi meg.
- Ava, te szívtál valamit? Szürreális, már ne is haragudj, hogy egy ilyen nap után boldog és felhőtlen legyél, téged ismerve ez totál lehetetlen – húzza el száját. 
Felnevetek. 
Igaza van, mert ez tényleg nem jellemző rám, de nem tudom, mi van velem. Semmi mulatságos nem jut eszembe, amitől jó kedvem előjöhetett, úgyhogy tényleg szívhattam valamit... mondjuk levegőt. Vagy tényleg meghülyültem. Ki tudja. Lehet, hogy ez a következménye a három év elteltével való találkozásnak Harry Stylesszal. Igen, azt hiszem ezt kellene majd a kórlapomra is írni, ha diliházba kerülök. „Meghülyült az exe látványától.” Teljesen mindennapi, nem? Viszont akárhogyan gondolkodom, mitől nevethetek felhőtlenül jelen pillanatban, egy épeszű indokot sem találok. Mert nincs olyan, talán csak az, hogy én vagyok az, Ava. 
Ennek elégnek kell lennie.
Muszáj neki elégnek lennie.
- Levegőt – rántok vállat, és átszambázok a fürdővel szemben lévő szobámba. A szekrényem elé beállva gondolkodom el, mit is kapjak magamra, s végül egy teljesen egyszerű, szürke melegítőnacin, világossárga felsőn akad meg a szemem, és a kedvenc otthoni mamuszomba bújtatva lábamat libbenek ki a szobámból, ahol a barátnőmbe botlok.
- Elárulod, mi volt ma? – Faggat átható, türelmetlen tekintettel. Megértem őt, hiszen sosem volt jellemezhető a türelmes jelzővel, az egész csaj tele van energiával. Meg ésszel, humorral és szeretettel. A tökéletes kombó, azt hiszem. Szemben velem, hiszen én pesszimista vagyok – legalábbis az utóbbi időben, de akkor is csak néha –, és élettelen is, már ha van ilyen kifejezés.
- Semmi különös – válaszolok semleges hangnemben. – Végeztem a munkámat, minden olyan uncsi és eseménytelen volt, mint szokott. Na és veled történt valami izgi? Milyen volt az egyetem? És a bolt? Jamie szemét volt? – Kérdezősködök, próbálom terelni a témát, és vagyok annyira piszok, hogy még a főnökét, s az általa utált, s emiatt számomra is unszimpatikus exét is belekeverjem.
- Ne hülyéskedj már velem! Azonnal kezdj mesélni, mert miattad még a szexi Mr. Rocheistein-re sem figyeltem, fogalmam sincs, mi volt angol irodalmon, annyira izgultam érted! Úgyhogy az a minimum, ha most azonnal leülsz velem erre a felettébb kényelmes kanapéra, és azon nyomban mesélni kezdesz a napodról, villi? Vagy hívjam ide Morthot? Tényleg ezt szeretnéd?! – Hivatkozik ismét a hörcsögére, direkt figyelembe sem véve előtte levő mondataimat. Nemhiába, mióta összejött Eatonnal, szó szerint letojja az egyfolytában körülötte lézengő volt barátját, és mivel az a főnöke, még azon is elgondolkodott, új munkahely után néz. A „Se veled, se nélküled!” kapcsolatnak vége szakadt, hála Istennek, de legnagyobb szerencsémre egy újabb is elindult vele párhuzamosan, lényegében még a Jamie-s idők vége előtt, ami nem mondanám, hogy felvidít, de azt sem, hogy nem.
Felnevetek, és a kanapé felé indulok. Ott magam alá húzva egyik lábamat helyezkedem el, majd kezdek bele a szövegelésbe. Próbálok úgy beszélni, hogy elmondjam, mi történt, de ne éljem bele magam, mert tudom, akkor elszabadulna a lelkemben a pokol. És azt szerintem senki sem szeretné, mert volt már rá példa, és egy csillár bánta.
Külsőleg úgy tűnhet, lazára veszem a figurát, és nem érint meg különösebben a téma, azonban azt csak én tudhatom, mi játszódik le bennem, mélyen, legbelül. Talán még nem fogtam fel teljesen, hogy találkoztam Vele, és ezért még nem is reagáltam olyan Avásan, de... Lassan kezd leesni, mi is történt. És érzem, hogy ez ki fog készíteni belülről. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy napi szinten, minimum egy, maximum három rohadt hónapon keresztül lássam a tökéletes arcát, és azokat a csillogó zöld íriszeket, amikkel anno mindent elért! Egyenlőre még nem tudom, hogyan fogok vele viselkedni, ez még a jövő – vagyis a holnap – zenéje, de nem nyüstölöm ezzel magam, mert még van egy estém kigondolni. Mégis, nem akarok belegondolni. Olyan nagy mértékű hülyeség ez az egész... 
- És milyen volt az első tali Harryvel? – érdeklődik izgatott hangnemben, fészkelődni kezd. Felnevetek.
- Imádlak, Ronnie, de... semmi nem történt. Kiszúrta a nyakamban a nyakláncát, de amúgy meg szájtátva bámult rám.
- Csodálkozol? – kérdezi maga elé meredve, szemöldökét felvonva és valószínűleg azt sem tudva, hogy ezt hangosan is kimondta. Viszont megtette, és bár nagyon igyekszem, hogy ne fájjon, de akkor is érzékenyen érint. – Akarom mondani...
- Igazad van – vonok vállat. – Ráadásul Louis is olyan piszok volt, bár megérdemeltem... Csak remélni tudom, hogy holnap ez nem lesz amolyan beiktatott napirendi pont.
- Amolyan „Hogyan készítsük ki Avát annyira, amennyire Harry is szenvedett?” dolog? – változtatja el hangját, és megpróbálja Louis-ét utánozni. Felnevetek, és elfeküdve a párnákon, az ölébe hajtom a fejemet. Ujjai köré csavarja egyik hajtincsemet, és innentől kezdve nem fecsegünk többet, kellemes némaságba burkolódzunk. Ez is éppen elég volt, még több is, mint terveztem.

×××

Pár órával később, már éjfél után én még mindig a tévé előtt ülök – vagyis igazából fekszem –, és azon vagyok, hogy ha már magamtól nem megy, legalább a holtpontomon átesve el tudjak aludni. Zavar a gondolat, nem hagy nyugodni, hogy lényegében már ma újra találkoznom kell Vele. Olyannyira, hogy egyszer csak azt veszem észre, hogy kezemben a telefonommal böngészem Harry Twitter oldalát, valami érdekfeszítő után kutatva. Semmi érdekes nincs kint, csupán idézetek, koncertes köszönések, néhány soros búcsú, ígéret, hogy a szünet nem örökre szól, Instagram képek linkjei, amiket megosztott... És már éppen lezárnám a készüléket, s rávenném magam az alvásra, mikor megpillantok egy mai, egészen pontosan néhány perccel ezelőtti kiírást: „The whole hypnotized thing is so difficult...” S, hogy ezzel mire utal? Hát arra csak akkor jövök rá, mikor már az ágyban fekszem. Mikor az oldalamra fordulva alkaromra hajtom fejemet, és alsó ajkamat beszívva hagyom, hogy gondolataim szabadon szárnyaljanak. És egyszer csak beugrik, mire utalt. Szemem kipattan, felülök, és arcomat tenyerembe temetve megy ki az álom a szememből. A tetoválására, melyet a három éves évfordulónkra varratott magára az előtt az este előtt, hogy megkérte a kezemet: So hypnotizing, by Ava. Egyszóval rám célzott. És mivel ismerem Harry kusza észjárását, erre meglepően könnyű is rájönni. De nincs mese. Ha az embert ismered vagy hét éve, egyszerűen pillanatokon belül képes vagy átlátni rajta. És ez szar, mivel mindez fordítva is igaz.

Reggel az első gondolatom az, hogy remek, a napomat az exemmel kell töltenem. Nyöszörögve kelek fel az ágyból, és őszintén csodálkozom, hogy ezt még Ronnie barátnőm látogatása előtt megteszem, mely valljuk be, nem fordul elő túl sűrűn. Megdörzsölöm arcomat, és egy hatalmas ásítás kíséretében a papucsomba bújok, és a fürdőbe csoszogok. Mindig mosolygásra késztet a tény, hogy imádok a papucsomban csoszogni, de ezen a borús, esősnek tűnő reggelen ez nem jut eszembe. A fogkefémet megragadva átsikálom a fogaimat, majd egy gyors tusolást követően visszatérek a szobámba. Zavar, hogy ilyen nagy csend uralkodik a házban, ez olyan szokatlan. De nincs időm gondolkodni, mert miután csipogó telefonomat megnézve realizálódik bennem, hogy nagyon sietnem kell, mert Brandon írt, hogy először hozzá menjek, nagyon bele kell húznom. 
Érdekel, mi lehet ilyen fontos, de meg is ijedek tőle, hiszen nem ez a szokás, vajon mi történt? Ám mivel tényleg nincs időm szöszmötölni, és nem is merek késni, nehogy gáz legyen, ezért vizes hajjal, törülközőbe burkolózva rohanom meg a szekrényemet, és túrok ki egy kényelmes, laza, de mégis jobban alkalomhoz illő, mint a tegnapi szettet, és villámgyorsan magamra is rángatom. Megszenvedek a fekete farmerrel, hiszen fürdés után bonyolult és szenvedős felvenni egy nadrágot, de nem érdekel, sőt, még arra is magasról tojok, hogy a pólóm igencsak áttetsző – mellrészénél sötét anyaggal ellátott, alapban hálós szerkezetű –, ugyanis nincs időm válogatni, sőt, nem is akarok. Lábamra húzom még a fekete magassarkú bokacsizmámat, felmarkolom a táskámat, és bármiféle smink nélkül rohanok az ajtó felé, amikor is eszembe jut: nem szárítottam hajat. Viszont amikor beugrik, mit írt Brandon – „Heart, villámgyorsan gyere az irodámba!” –, egyszerűen vállat vonok, és úgy vagyok vele, ez LA, nem lesz belőle baj, úgyis megszárad. Igen ám, csakhogy nem számolok a nyirkos reggeli időjárással, mely egyből agyon csapja a hangulatomat, és mikor már a kocsimban ülök, elkönyvelem magamban: ennek a napnak borzasztóan rossz vége és kezdete lesz.
Brandonnál tovább maradok, mint eleve terveztem, ugyanis a főnököm eléggé rendesen leszúrt. Kijelentette, panasz érkezett rám, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a kicsapongó magatartást, melyet a munkám közben tanúsítok, szóval talán visszafoghatnám magam. Mikor rákérdeztem, mégis ki mondta ezt a sületlenséget – Ugyan, kérlek, mikor vagyok én tiszteletlen? Költői kérdés volt. –, vállat vont, s a mappájába hajolva annyit mondott: Louis Tomlinson az a szerencsés személy, akit irritálsz annyira aranyom, hogy hajnalok hajnalán felkeressen, és kijelentse: Új rendezvényszervezőt kér.

Jesszuska, el sem hiszem! A harmadik résznél járunk, és van húsz feliratkozóm, és majdnem 2800 kattintásom?! Úristen! Köszönöm! Mind a kommenteket, mind mindent, tényleg!
Ne haragudjatok, hogy ez egy ilyen semmimondó, mihaszna fejezet lett, de ígérem, a kövi jobb lesz!
Egy dolgot viszont nem értek, és ezt muszáj közölnöm veletek... Ugyanis nem értem. :D



Csodálatos hetet, és előre is boldog Karit és Ünnepeket, 
bár szerintem addig még jövök majd egy résszel. <3 
RS.xx

2015. december 18.

Kettő // Helló, ex-esélyes Mrs Styles

A szombat villámgyorsan eltelik, lényegében semmitevéssel. Ronnie vasárnap elrángat vásárolni, hogy „azért nézzek ki valahogy”, de ettől nekem inkább verekedni lenne kedvem, nemhogy még kicsípni magamat. Végül mégis belemegyek a programba, így hetünk utolsó napját a plázában töltjük, s üzletről üzletre vándorlunk, hogy megtaláljuk a tökéletes összeállítást. Már rendesen fáj a lábam, mire Ronnie végre rábólint, úgyhogy javaslatomat elfogadva beülünk egy Starbucksba, melynek egyébként a függője vagyok, és egy hosszas kávés-pihenővel ünnepeljük eredményes napunkat.
Jelen pillanatban pedig az egész alakos tükrömmel szemben állok, s magamat vizsgálom a tükörben. Egy mintás, kantáros shortot viselek fekete köldökvillantós pólóval, ehhez az egyik kedvenc, ugyancsak fekete cipőmet választom, és egy számomra fontos ékszerrel a nyakamban nyilvánítom késznek magam. Mondjuk érdekes, hogy egy üzleti megbeszélésre megyek, mégis ennyire lengére veszem a figurát; viszont ez teljes mértékben az én stílusom, Ronnie-val közösen választottuk a ruhadarabokat, és a öltözetem az, melyből sosem adnék alább, mert ha más fajtájú göncökbe bújnék, máris idegenkednék a saját bőrömben. Mégis olyan különös ez az egész. Már a helyzet, gondolom. Hogy valamilyen szinten tetszeni szeretnék a srácoknak, neki, de valahogy mégsem. Ez őrültség, ezzel tisztában is vagyok, de betudom annak, hogy nő vagyok. Hiszen lételemünk ez az egész. Szerintem mindenki megelégszik ezzel a magyarázattal, vagy ha nem, akkor az le van szavazva.
- Elkészültél? – nyit be a szobámba barátnőm, majd mosolyogva mér végig, tetőtől talpig. – Hujujj, de dögös itt valaki!
Felnevetek.
Körbefordulok tengelyem körül, és elismerő bókokat várok, melyek meg is érkeznek. Dobnak egyet az önbizalmamon, mégis, ahogy átlépem a küszöböt és kint tudom magam a kerítésen is, kedvem lenne elfutni az ellenkező irányba. Aztán végül lábaim mégis a kocsim felé visznek, és a következő, amit észlelek az az, hogy megérkezek a megbeszélt helyszínre. Nem merek mozdulni, de mivel korábban is érkezek, mint kellett volna, ezért a rádiót visszakapcsolva próbálom elütni az időt. Ölembe ejtett kezeimet vizslatom, és megpróbálkozom a lenyugtatásommal.
Muszáj csillapodnod, Heart! Ha elbőgöd magad, csak rosszabb lesz! – győzködöm saját magamat.
Telefonomat kezembe véve ellenőrzöm az időt, és észreveszem; pont annyi, amennyinek kell lennie, amikor én belépek. Úgy képzelem el ezt az egészet, hogy én besétálok, és minden szem rám szegeződik, majd elhúzzák a szájukat, esetleg fel is horkantanak, és visszafordulnak oda, ahonnan rám kapták tekintetüket. A helyzet kínos, a hangulat feszengő én pedig a sírás szélén állok, amikor is jön Liam – nem, nem foglalkozom azzal, hogy mennyire utálhat ő pillanatnyilag –, és kiment a helyzetből. Igen, így képzelem, azonban máshogy alakul. Nem számítok ugyanis az épület előtt szobrozó rajongókra, akik amint meglátnak kiszállni az autómból, egyből megrohamoznak, és én egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Percek elteltével is ugyan ott tartok; nemlegesen, de megpróbálva minduntalan kedvesen válaszolni a kérdéseikre, és kitérő válaszokat adok, miközben összeszorított ajkakkal esedezem az égiekhez azért, ne érkezzen egy olyan kérdés: „Miért te szervezed az exed rendezvényét?” „Ava, mit gondolsz Harry és Kendall kialakuló kapcsolatáról?” Erre nem tudnék értelmes választ adni, ugyanis nincs olyan. Bár szerintem senki sem várná el tőlem.
- Elnézést, utat kérnék! – hallatszik egyszer csak egy ismert, férfias és mások számára ijesztően ható hang, mire fellélegzem. Keith tűnik fel, és kezét hátamra rakva kezd tolni a hátsó bejárat felé. Mióta nem láttam, egészen megváltozott: kicsit pocakosabb lett, és az arca is megváltozott egy picit. De tudom, hogy ő az, Keith Palmer, mert azért az ember nem változik olyan rengeteget két és fél év alatt... legfeljebb én. Mivel mikor még Londonban éltem, a hajam rövid volt és szőke, most pedig inkább ombrés, hosszabb, s árnyalatnyit göndörebb is. A stílusom is más, de legfőképp a világról való nézetem változott meg, azt hiszem. 
- Üdvözöllek körünkben, kislány! – ölel magához futólag, mikor már valamivel biztonságosabb területre érünk: be az épületbe, az üvegfalakon keresztül látva és hallva már csak a fanokat. 
Legalább ő nem utál – ez haladás. Azért felvillanyoz a tény, hogy a menedzserük nem vet meg annyira, mint feltehetőleg majd ők
Bár belegondolva, hogy neki oka sem lenne sok... Máris lehangol a dolog.
- Én is örülök neked, Keith – mosolygok fel rá halványan, majd összerezzenek, mikor megérzek két kezet a csípőmön. A drága és számomra kicsit zavaró és kábító illatú kölnijét egyből felismerem, és önkénytelen fintorba torzul az arcom. – Caleb... Hát te is ideértél?
- Te késtél el, cica – nevet fel, mire egy kényszeredett mosollyal megrázom a fejem, és lefeszítem ujjait az oldalamról. Vele szembe fordulok, és igyekszem kizárni a gondolatot, mennyire közel is állok hozzá, s mennyivel magasabb nálam. Tekintetem kétségtelenül gyönyörű barna íriszeire vezetem, majd lefelé húsos ajkain, míg végül kiszúrok magamnak egy gombot az ingén, mely pont egy vonalban van az orrommal, és inkább azt fixírozom úgy, mintha olyan izgalmas lenne, mint a fizika, teszem azt.
Hiszen azt mindig is imádtam.
Már éppen nyitom a számat, hogy válaszoljak valami hozzám illően frappánsat, mikor is egy hangos, jókedvű nevetést hallok, s annak irányába kapom fejemet. Ereimben megfagy a vér, megremegnek a lábaim, és hatalmas gombóc szorul a torkomba. A következő pedig amit látok az az, hogy a fordulóban feltűnik a One Direction, és amint meglátnak, megütközve merednek rám.
Nos, innentől válik izgalmassá ez az egész. Ugyanis minden erőmet összeszedve sem tudom megakadályozni azt, hogy tekintetem összefonódjon Harryével. Minden erőmet összeszedve sem vagyok eléggé kitartó ahhoz, hogy elszakítsam a pillantásomat, és megindulva feléjük, köszönjek is nekik. Mert letaglóz a tény, hogy majdnem három év elteltével újra látom azt a személyt, akit eddig csak az álmaimban szerepeltettem, s utoljára az oltárnál láttam azzal a megdöbbent, fájdalmas és értetlen tekintettel.
- Ava? – érkezik a kérdés, mire unokatestvéremre kapom tekintetemet, végre valahára megteszem ezt a nehéz lépést. Elszakítom pillantásomat Harryről. A szívem a torkomban dobog, lüktet a fejem és alsó ajkam megremeg, mikor tekintetem végigvándorol a négy alakon. Hiányzik közülük Zayn, nekem is és nekik is, tudom, de vele azóta beszéltem és találkoztam is, s tisztában vagyok vele, ő nem utál. Zayn az egyetlen. Na jó, az unokatesóm sem, legalábbis remélem, de ez mellékes. Valamilyen szinten azért elvárt. Vagy neki is lenne oka gyűlölni engem? Megtörténhetne? Ennek gondolata jobban megrémiszt, mint azt valaha is kifejezném, vagy mondanám bárki előtt, és ijesztőbb a tény, hogy ez megtörténhet, mint az, hogy itt vagyok, s azzal a négy személlyel szemben állok, akikkel azt hittem, soha többé nem találkozom.
Bólintok, miszerint igen, én vagyok az, mert nem bízom a hangomban. Félek a reakciójuktól. Félek a megjegyzéseiktől; Félek a Harryvel való találkozástól. Számítok a kiabálásra, legfőképp Louis-tól, míg Liam részéről egy ölelést várnék. Niall bárhogy reagálna, akkor is jólesne tőle valami, Harry felől pedig megelégszem egy döbbent, eltátott szájú bámulással, mert az ő helyében én sem tennék másképp.
Az agyamban kavarognak a gondolatok, lehajtom fejemet, és legszívesebben Calebre ordítanék, amiért az oldalához húz, de nincs erőm eltolni magamtól. Mikor felpillantok, látom Harry tekintetében a fájdalmat, majd ahogy összeszorítja ajkát, és elfordítja a fejét. A kisördög a vállamon közbeszól, ne sajnáljam, hiszen neki is kezd kialakulni valami Kendallal, akkor engem miért zavarjon az, hogy ő mit gondol az én nem létező szerelmi életemről? Viszont ezen gondolatok ellenére úgy érzem, sírni tudnék. Azt hiszi, összejöttem valakivel, aki nem ő. Rohadt meg, Caleb Ewars! Rohadj meg, Brandon Ewars ott, ahol vagy, amiért nekem adtad ezt a rohadt melót! De miért is érdekel az engem, ha Harrynek rossz? A válasz nyilvánvaló.
Mert tudom, hogy ezt jobban át kellett volna gondolnom. Tisztában vagyok az érzéseimmel. Hiszen az ember nem tudja elfelejteni az első szerelmét... Akinél keresve sem talál jobbat. Mert igen, én kerestem. De rohadtul nem ment, mivel mindenkiben őt kutattam, és ha a kiszemeltem nem választotta szét színek szerint a gumimacikat és a Skittlest, már mehetett is a búsba.
Ez egy volt Harry azon szokásai közül, amiket kezdetben szörnyen zavarónak és gyerekesnek tartottam, később viszont, mikor megfeledkezett róluk, az kiverte nálam a biztosítékot.
Aztán Liam megindul felém. A többiek a pasis összetartás miatt nem teszik ezt, pedig tudom, más helyzetben Niall lenne az első, aki kezdeményezne. A legjobb barátom. Volt. 
Amint Payno elém ér felkap, és szorosan magához ölelve megpörget a levegőben. Halkan felnevetek, átkarolom a nyakát, és szorosan lehunyom szemeimet. Örülök, hogy ő nem idegenkedik tőlem, pedig megérdemelném. 
- Hiányoztál, Bipi – suttogja, mikor letesz, s nem enged. Azon a beceneven hív, melyet még Niall adott nekem évekkel ezelőtt, és ez mosolygásra késztet. Semmi logika nincs benne, maximum talán annyi, hogy Nialler mindig is viccesnek találta a „bipoláris” kifejezést, majd egyszer, mikor ezt közölte velünk én voltam az egyetlen, aki ezen felnevetett, a többiek csak unott arccal vizslatták a szőkét. Mert ő volt az én idióta legjobb barátom, és csak én értettem a zagyva gondolkodásmódját.  – Hogyhogy itt vagy? Mi történt, mióta nem beszéltünk? És ki ez az alak? – bombáz  kérdéseivel, az utolsónál ellenségesen Calebre pillant. Mellkasához von, egyik kezével derekamat öleli, másikkal a tarkómat fogja, s magához, a mellkasához húz, szorosan tart, levegőt is alig kapok. Arcát a nyakhajlatomba temeti, durván le kell hajolnia ehhez, de nem érdekli. A fene az alacsony mindenemet! – Jobbat is találnál, Ava. Jobbat is találtál már.
Felnyögök, és eltolom magamtól. Ő felegyenesedik, és tekintetemet keresi, amit én nem vagyok hajlandó rávezetni. Ezzel az egy mondattal elrontotta a kedvemet. Már ha van még egyáltalán hova rontani...
- Jó, de most komolyan! Ki vagy te? – szól végül feladva, és Caleb felé fordul. Morcos arccal méregeti, cseppet sem kedves tekintettel illeti. Majdnem felnevetek a helyzeten, de visszafogom magam. A legviccesebb pedig az, hogy bárhogy is nézzük, Caleb erősebb nála – bizony, még Liamnél is –, mert naponta kondizni jár, az unokatesóm viszont magasabban áll a társadalmi létrán, s a munkatársam csak emiatt hunyászkodik meg előtte.
- Avának a... – kezdi, de aztán kérdően felém fordul, mégis hogyan folytassa. Megkönnyebbülök, hogy nem nyögi be egyből, a „pasija vagyok, bakker!”, de ugyanakkor látom a szemében, ezt a habozást is direkt csinálja. Basszus. – ...társa lennék én, Caleb Ewars. – Adja végül a kétértelmű választ, és Liamre vigyorog, amolyan fölényesen.
- A társa miben? – faggatózik tovább az unokabátyám, figyelmen kívül hagyva a helyzetet, és a szinte már égető pillantásokat.
Mind az ötöt, vagy esetleg többet is.
- Mi ez, vallatás? – röhög fel Caleb hitetlenül.
Alaphelyzetben imádja, ha ő van a figyelem középpontjában, most mégsem élvezi túlzottan, már a látottak alapján.
- Veheted annak is, ja – biccent ellenségesen. – Én csak úgy hívnám, érdekel, kivel tölti az idejét az unokahúgom, ha már a létező legjobb embert eltaszította maga mellől. Egy seggarccal meg ne álljon már össze, ha kérhetem, annál nincs lejjebb! – pillant rám jelentőségteljesen.
- Liam, kérlek – nézek rá fagyosan, halkan beszélek. Tessék, itt az, ami nekem jár. A bunkózás, a flegmázás. Köszi szépen. – Ezt majd intézzük el akkor, ha csak ketten leszünk, rendben? 
Válaszul csak kimérten bólint, majd átkarolja a vállamat, az oldalához von, és elhúz Caleb mellől. 
Nem szeretnék közelebb menni a srácokhoz, de Liam megállíthatatlan. Pontosan egy lépésre torpan meg tőlük, és biztatóan pislog rám, majd a srácokra, hogy vegyem már a célzást, és ne rontsam tovább a helyzetemet.
- Ühm... Sziasztok, fiúk – nyögöm ki végül, és ajkam belső felét rágcsálva pillantok fel Liam arcára, majd végig a srácokon. Harryn gyorsan tovább siklok, mert érzem, ha nem így tenném, elsírnám magam.
Viszont azt még ki tudom venni, hogy megbámulta fedetlen lábaimat, s észrevette a még régebben tőle elcsórt nyakláncát a nyakamban. A kis repülőt. Mert ezt napi szinten felveszem. És nem érdekel, ki mit gondol a tényről, hogy az exem ékszerét viselem és imádom, mert őszintén szólva nem igazán érdekel.
- Hello, ex-esélyes Mrs Styles – köpi szinte felém a szavakat Louis, mire felvont szemöldökkel nézek rá. Számítottam arra, hogy nem fog örülni nekem, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire gonosz lesz! A legjobb barátját, a lényegében testvérét bántottam és aláztam meg, törtem össze és hagytam el, nyilván nem borul a nyakamba, és fog térdre borulni előttem, és hálálkodni...
- Szia, Louis – köszönök neki külön, nyomatékosítva benne, nem érdekel.
Legalábbis látszólag. 
- Ava, hogyhogy itt vagy? – érkezik a kérdés Nialltől. Arca semleges, karjait összefonja mellkasa előtt, és előre hátra billen a furcsa, tőle számomra szokatlan cipőjében. Kérdése inkább a csönd megtörésére szolgál, mintsem tényleges érdeklődés, ez pedig kicsit érzékenyen érint, főleg tőle, és attól az arctól, ahogyan kérdését feltette.
Elhúzom a számat.
Olyan kellemetlen ez az egész... Régebben mindent megosztottunk a másikkal, fürödtünk együtt és látott smink nélkül, a legrosszabb napjaimon is ő volt velem, erre meg olyan kimérten és idegenen beszélgetünk a hall kellős közepén, hogy belesajdul a szívem.
- A főnököm azt mondta, engem kértetek meg a partytok megszervezésére – válaszolok halkan, és bizonytalanul nézek a szőke srácra, miközben megvonom a vállam, amolyan „én sem tudom a többit” módon. Arcáról nem tudok semmit sem leolvasni, csupán szemöldökét vonja fel, majd elszakítja tekintetét enyémtől, és a cipőjét fixírozza, összevont szemöldökkel, mélyen gondolataiba merülve, innentől kezdve kizárva a jelenleg történteket.
- És te egyből lecsaptál az alkaromra, mi? – érdeklődik gunyoros hangnemben Louis, mire Harry oldalba böki a könyökével. Majdnem rámosolygok, hiszen hálás vagyok, ha leállítja a haverját de félek, akkor inkább hagyná, és még buzdítaná is, úgyhogy egyből elvetem az ötletet, és összekulcsolt ujjaimat leejtve az egyik gyűrűmmel kezdek játszani.
Vagyok annyira elvetemült, hogy mindig, mikor ezt cselekszem elgondolkodok, milyen lenne a saját, eljegyzési gyűrűmmel elszórakozni unalmamban, illetve idegességemben-szorongásomban... De mind tudjuk, ez már lehetetlen, főleg, hogy azt Harry komódján hagytam.
- Nem volt esélyem elutasítani. Ráadásul ne haragudj meg, Tomlinson, de ha nem tudsz semmit, ne is ítélkezz! Azért vagyok itt, mert ez a munkám! El tudom választani a magánéletemtől, egészen könnyen megy, ráadásul a társam – Használom a Caleb által használt kifejezést. –, Caleb is velem van annak érdekében, hogy összeszokjunk, és később közösen menjünk Miamiba, az ottani céghez. Szóval megragadtam az alkalmat, eltaláltad. Szerettem volna kurvaszarul érezni magam a történtek után a veletek való találkozástól, hogy aztán napokig magam elé meredve üljek a szobámban, szinte fotoszintetizálva, mindössze azért, hogy egy kicsivel több fizuért idegeljen ki a világ! – válaszolok ingerülten és eldöntöm, nem kell ez nekem. Megértem, ha mérges rám, de akkor is szükségtelen flegmáznia még úgy is, ha joga van hozzá! Annyi mondjuk nincs, mint Harrynek lenne, de az összetartás és a támogatás nagy úr a pasiknál, ha jól tudom. Jó, a mérleg felé billen, de akkor is! Bennem is van tartás, becsülöm magam annyira, hogy nem kell ezt elviselnem. Ezért döntök úgy, hogy Calebbe karolva átmenjek egy másik terembe, és megkeresve Keitht, elkezdjük megbeszélni azt, amiért itt vagyunk. A rendezvényt, melynek megszervezése maga lesz a kín, ezt már most érzem.

2015. december 11.

Egy // A sorsnak gyakran pofátlanul szar a humora

Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az érzést. Amikor el akarod felejteni a múltat, mert fájdalmat okoz. Amikor kerülöd a nevét, mert fáj az a szó, fáj minden ékezet, mássalhangzó vagy magánhangzó, mely kiadja; Harry Styles. Fáj, ahogy nevének betűi számhoz érnek, égetnek és dörzsölnek, de én mégis, még mindig mohón fújom ki tagjait. Mert basszus, tudom, hogy élni csak szeretve lehet, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel nem csak én állok ilyen helyzetben! Hiszen a világon több ezer szerelmes él, s fájlalja a múltat, nem csak én szenvedek így! Nem csak nekem fáj az emléke, és a gondolat, hogy mit cselekedtem! De önzően és énközpontúan úgy gondolom, az én esetem valamiért más, mint az átlagé.
Reggel fejfájással ébredek. Semmi kedvem dolgozni menni, de tudom, ez alól nem bújhatok ki. Azzal is tisztában vagyok, hogy Ronnie nemsokára betoppan, és egy pohár narancslé társaságában arra a lehetetlen küldetésre szánja magát, hogy felrázzon, s munkába küldjön. Hiába ő a fiatalabb, ő is a felelősségteljesebb, mert én igazából tojnék magasról mindenre, és csak úgy véletlenül elfelejtenék munkába menni, helyette pedig itthon téblábolnék, ha tehetném. Azonban erre nincs lehetőségem, és erre akkor jövök rá úgy igazán, mikor az ajtóm kinyílik, ezzel fényt engedve a sötét szobába, és barátnőm mosolygós alakja tárul elém az elmaradhatatlan, minden bizonnyal frissen facsart narancslével a kezében, majd magabiztosan, felkészülten jön beljebb.
- Ébresztő, lustaság! – lépked közelebb az ágyamhoz. Lerakja a poharat az éjjeliszekrényre, majd fekvőhelyem végéhez sétálva nemes egyszerűséggel lerántja rólam a meleg takarót, ami nélkül egyből fázni kezdek, és átfut rajtam a hideg.
Utálom a reggeleket.
Panaszosan nyöszörgök egy sort.
- Nincs kedvem... igazából semmihez sem – motyogom közben elgondolkodva, és az ágyam végébe ejtett takarómért nyúlok, hogy magamra húzva kényelmesen vissza tudjak aludni. De végül mégsem érem el, mert egyszer csak oldalra dőlök, és nyikkanok egyet a hirtelen jött ütéstől, melyet Ronnie mér rám egy párnával. Morbid, hogy egy napocska alakú és mintájú párnával csapnak meg, és okoznak tompa fájdalmat, nem? – Szerintem beteg vagyok, itthon maradnék. Igen, ez lesz a legjobb.
- És milyen betegségben szenvedsz? Megijedtem az exem nevétől, és üldöz a múltam-itisz? Na ne hülyéskedj! Ki az ágyból, lehúzod azt a francos szart, amitől máris jobb kedved lesz, hiszen én facsartam, és indulsz megbeszélni Brandonnal a dolgokat, vagy az égre esküszöm, rád küldöm a hörcsögömet!
Egy bujkáló mosollyal rázom meg fejemet, majd beismerem: az a terv, hogy én valaha is ellent mondok a legjobb barátnőmnek, már a gondolat megszületésekor kudarcba fulladt.
Ráadásul Morth-tal packázni nem túl jó ötlet, mivel Ronnie nem szokta levágni a körmeit, és bár ez érdekes, de kicsit félek is a miniatűr kisállattól.

×××

Bent az irodában egyből szembetalálom magam a főnökömmel, de nem tudom eldönteni, mérges-e, vagy valami más. Kiábrándult, esetleg. Voltaképpen még arra sem jöttem rá, melyikkel járnék én tulajdonképpen rosszabbul.
- Elárulod, mi volt az a tegnapi kis akciód? – érdeklődik, mikor beérünk az irodájába. Elfintorodok, és miután helyet foglalok egy igencsak kényelmetlennek mondható széken, amely a tegnapi nap során még nem volt itt, bele is kezdek. Ezt úgysem lehet már tovább húzni, alapon. 
- Valójában annyi az egész, hogy túl nagy falatnak tartottam, tartom és alig hittem el, hogy ez tényleg rám lett bízva - magyarázkodom gyengén.
Uh, ez szánalmas. Még én sem hinném el.
- Erősen kétlem, hogy ez lenne minden indokod – ingatja a fejét ciccegve.
Argh, de utálom ezt a faszit!
- Miért kérdezed, ha tudod? – hajtom le a fejemet bele sem gondolva a dolgokba.
Úgy lesz a legjobb.
Nem félek attól, hogy tegeződök. Amióta itt dolgozom, mindig így teszek, és mivel ez eddig őt sem zavarta, én sem változtatok a szokásomon.
- Attól függetlenül, mennyire nem kedvelsz engem, és, hogy szerény személyemet ez mennyire nem érdekli még a főnököd vagyok, és nincs nagyon választásod, Heart! Ha én azt mondom, ez a meló a tied, miért visszakoznál? Nagy lehetőséget adtam a kezedbe tegnap, viszont őszintén szólva kezdek kételkedni abban, megérdemled-e! – csattan, s bólintok egyet, miszerint megértettem. És azt hiszem, itt tudatosul bennem igazán: nincs választási lehetőségem, nem menekülhetek. Szembe kell néznem a ténnyel, hogy több, mint két év elteltével találkozni fogok azzal a sráccal, aki anno megalapozta nekem a savanyúságomat. Remek. Mondhatom, ez remek.
Később, mikor már vége van a műszakomnak, és Brandon elenged egy hosszas kínzás után, én összehívom a lányokat egy kávéra. Egy, az irodához közeli helyet választunk, név szerint a Rosest, ami már szinte a törzshelyünk.
- Okés, ötleteket kérek – könyökölök fel az asztalra, és jelentőségteljesen körbepillantok, egyesével nyomatékosítva mindenkiben, mennyire is fontos ez most nekem. – Hogyan kezeljem a helyzetet? Nem mehetek úgy oda, hogy: Hát sziasztok, srácok! Emlékeztek még rám? Én vagyok az, aki otthagyta annál a francos oltárnál egyikőtöket! Amúgy kicseszettül jól néztek ki... meséljetek már. Volt azóta valakitek? Szexuális téren minden oké, ugye? Meséljétek csak el Avának, cukiságok!
Mayna prüszkölve felnevet, de tenyerét szája elé kapja, hogy visszafogja magát. Örülök neki, hogy tetszik a rögtönzésem, de nem hat meg, mert a válla megállíthatatlanul rázkódik, szeméből kicsordulnak a könnyek, és ez már egy idő után kezd idegesíteni. Alapjában véve ő egy nagyon jókedvű és bolondos lány, de sokszor már addig fajul egy-egy röhögőgörcse, hogy a feje vörös lesz, és összegörnyed, majd nem tud megszólalni. Nos, ha minden igaz, itt is ez készülődik, pedig utólag átgondolva a mondandóm inkább szarkasztikus, mintsem vicces...
Azonban ennél több válasz nem érkezik. Holly a kávéjába bámul, Mayna megállíthatatlanul nevet,  röhög és fetreng, Ronnie pedig velem együtt forog és várakozik valamiféle válaszra. Hiszen a teljes csönd minden, csak nem válasz!
- Na, csajok! Ötleteket! Terveket, más néven! Akárki, akármit, akármilyen hülyeség is, de most kérjük! – méltatlankodik Ronnie, mire Holly felkapja a fejét, és végre valahára érkezik egy tipp.
- Mi lenne, ha csak simán ott lenne, és nem is szólna hozzájuk? Ava, beszélj meg mindent a menedzserükkel, azzal a mittoménhogyhívjákkal', és el van rendezve – vonogatja a vállát, mire szemöldököm körübelül egy vonalba kerül a hajammal. Sajnos ez a tökéletes megoldás, és miután erre rájövök, máris nem tetszik. Ronnie pedig ismer ahhoz, hogy egy szájhúzásomból levegye: A válasz nem
- Ohh, oké, köszönjük, Holls, ez egy igazán nagyszerű példa egy borzalmas ötletre! – néz rá meghökkenve Ronnie, felnevetek, mert lehet, hogy csak én veszem észre, de kicsit rájátszik a szerepére. Annyira bírom a stílusát ennek a csajnak! Nemhiába a legjobb barátnőm...
- Ti kértétek – fonja össze durcásan kezeit mellkasa előtt a szőke lány, elfintorodok. Olyan könnyű őt megbántani, mert mindent magára tud venni!
Pedig ezt most nem feltétlenül bántásnak szántuk, nem a mi hibánk, ha nem érti a poént... Még ha nem is úgy lett tálalva.
Az elkövetkező percekben amíg Ronnie Hollyt próbálja kibékíteni, addig én az étlappal szemezgetek. Próbálom teljes mértékben kizárni a gondolatot is, hogy hétfőtől újra látnom kell az arcát. Azt az arcot, akiről két (kicsivel több) éve álmodok, és amelyiket olyan szörnyű volt két rohadt éven keresztül kizárni az elmémből annak érdekében, hogy ne őrüljek meg. Nincs mese, a sorsnak gyakran pofátlanul szar a humora.
- Ava... – simít végig kedvesen kezemen Mayna, rákapom fejemet. Már lenyugodott, és tekintetében csak aggódást vélek felfedezni, őszinte szeretetet, törődést. Hatalmas szíve van ennek a lánynak. – Hol van a kezed, kislány?
S e mondat hatására szinte úgy kapom el a tenyeremet onnan, mintha darázsba nyúltam volna. Észre sem vettem, basszus! Az emlék behatol legmélyebb gondolataimba, könny szökik a szemembe, és rendkívül nagy erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam azokat, mivel utálok sírni. Piszkosul fáj még a gondolat is, hogy mit tettem.
És igazából mosolyognom kellene, amiért ilyen barátaim vannak. Évek óta mellettem állnak, segítenek és támogatnak, én pedig úgy érzem, sikítani tudnék, amikor véletlenül – a saját hibámból, hiszen mindig én generálom –, de felhozzák a témát. Ronnie abszolút mellettem áll, már az első naptól fogva, hogy Los Angelesbe jöttem, Mayna pedig munkatársam, és másik legjobb barátnőm. Holly Ronnie féltestvére, de egyébként egy nagyon aranyos lány, és így csapódtunk mi egymáshoz, bár ez lényegtelen... Mégis úgy érzem, hátrány és előny is a tény, hogy a barátnőim ennyire mellettem állnak. Mert nem érdemelném meg, egyrészt. Másrészt viszont megmosolyogtat a tudat, mennyire filmies is ez a helyzet, mikor a lány tanácsot kér a barátnőitől, majd viccekkel űzik el a kellemetlen, kínos perceket. Imádom ezt az érzést, de feszélyez is egyszerre. Tiszta hülyeség, nem?

×××

Mikor nem sokkal később Ronnie-val karonöltve belépünk a lakásunkba, én egyből a nappali felé veszem az irányt. Levágódok a kanapéra, és a bakancsomat lerúgva a lábamról, kényelmesen elhelyezkedem. Ronnie fintorogva lépked felém, s miután a helyére rakja a cipőmet, ő is mellém ül. Hosszú barna haját hátradobja, arcon is csap fele. Felhördülök, mire egyszerűen csak kinevet. A távirányítóért nyúl, és bekapcsolja a tévét, majd a felvételek között kezd váltogatni. Megállapodik végül a Teen Wolf legújabb részénél, amit mindketten tűnök ülve vártunk az utóbbi időben, és ez már engem is érdekel, ezért nem akarok elkapcsolni, fellebbezni, mint ahogyan általában tenném, amikor a barátnőm választ csatornát, csak szimplán elhelyezkedve merülök el a történet bugyraiban, s néha-néha fel is nevetek. Ám egy idő után sajnos, mint mindennek, így ennek a fantasztikus sorozatnak is vége szakad, és ez azt jelenti, az én tévéidőm jön. Van egy hülye beosztásunk, na. Ez olyan Rollson-Heart -féle hagyomány.
- Hírek megfelel?
Ronnie vállat von és felpattan, hogy valami vacsit készítsen, mert ma ebben is ő a soros. Viszont míg én általában főtt ételt pakolok az asztalra, hogy egészségesen és helyesen is étkezzünk naponta legalább egyszer, addig ő a vajas kenyér mellett teszi le a voksát, mert az ugye gyorsabban elkészül. Ebben talán ki lehet jelenteni, én vagyok a korrektebb.
- Mind tudtuk, egyszer eljön ez a pillanat. A One Directionnek vége, a srácok szünetre mennek, bár ezt felfoghatjuk végső búcsúnak is. A banda nagyvonalúan egy utolsó koncertet, illetőleg jótékonysági rendezvényt szervez még a világnak, a rászorulóknak és betegeknek a majd' két éves, kiérdemelt szünetük előtt, melyre neves embereket, barátokat, hozzátartozókat és hozzáértőket várnak a rászorulókkal és támogatni kívánt cégekkel, beteg gyerekekkel együtt. Ha pedig a forrásaink megbízhatóak, és eddig mindig annak is tűntek, akkor ezt a rendezvényt Harry Styles volt menyasszonya, Ava Heart fogja megszervezni. Vajon mi sül ki ebből? Kíváncsian várjuk! Ráadásul...
- Istenem, Ava! Kapcsold már el! - ugrik elém egyszer csak barátnőm, és villámgyorsan elkapcsol egy másik adóra, miután gondolom meghallotta a konyhából a cikket, és ezt az idegesítő, irritáló női hangot.
Innentől csak elmosódva, halványan hallom a folytatást, de már nem is érdekel.
- Annyira meghat ez az egész mifaszomság, hogy majd' összeokádom magam. – Hangom gunyoros csengésétől egy pillanatra még én is megdöbbenek, és csak ekkor veszem észre, én tulajdonképpen zihálok. 
Utálom ezt az érzést. Hogy ennyire fel tud zaklatni a Harrys ügy és, hogy ennyire könnyen átadom magam az érzelmeimnek. De basszus, ki cselekedne máshogy a helyemben? Csakis én, Ronnie és Mayna tudja, mi történt igazából! Az egész rohadt (megmaradt) családomból a két bátyám – na meg a világhírű unokatesóm, aki történetesen az exem bandatársa – tudatlan, totál tudatlan, és a barátaim közül csak és kizárólag két ember tudja, miért cselekedtem azt, amit! Miért érzem úgy, hogy ez pont elég? Miért érzem úgy, hogy még sok is?!
- Te jó szagú csivava! Miért sanyargatod itt magad? Lépj már túl rajta! Itt egy szendvics, neked adom  a nagyobbat, pedig én is éhes vagyok, és... Ava, kérlek. Hétfőn találkoztok, de mi van akkor? Mi történik akkor, ha ez az egész máshogy alakul? Ha nem beszélsz róla, nem szűnik meg, és te pont, hogy ezt csinálod! Magadba fojtod, elzárkózol és itt depizel nekem, bakker, pedig nem kellene, mert nincs rá okod! Ki tudja, szívi... Lehet, hogy újra összejöttök! Nem értem a gondolkodásmódodat, pedig szerintem én ismerlek a világon a legjobban! Mindent tudok rólad, te is rólam, és mégsem! Kérlek, Bipi... Avass már be a dologba, mégis miért nem szeretnél találkozni vele, és átbeszélni a dolgokat! Sosem voltál beszari, most se legyél az! Szeretnél egy gigamega energialöketet? Tessék, itt van! Ha kell, hétfőn nem is megyek be az egyetemre, lógok miattad és elkísérlek arra a rohadt találkozóra csak, hogy ne kelljen nézni ezt a savanyú ábrázatot, mert ez minden, csak nem megoldás!
Szónoklata után azt sem tudom, mit csináljak. Ő csak áll előttem, besokallva a nyavalygásomtól és széttárt karokkal, sűrűn emelkedő mellkassal vár valamiféle reakciót tőlem, és azt hiszem teljesen másfélére számít, mert amikor én a következő pillanatban felpattanok és a karjai közé vetődök ő az, aki meghökken.
Nos, élő példa, miért imádom Veronica Rollsont. Mert mindig képes azt mondani, amire szükségem van. Még úgy is, hogy tudom, akkor is kétségekkel, és egy esetleges hányózacskóval fogok hétfőn munkába állni, és a már előre egyeztetett címre menni, valamivel jobban érzem magam. Mert ki merne két év kihagyás, és egy bitang nagy cserbenhagyás után mosolyogva élete szerelme elé állni? Ki tudna úgy a szemébe nézni annak a személynek, akit azóta is szeret, mintha semmi sem történt volna? Mintha semmit sem tett volna? Szerintem sehogy. És a probléma itt kezdődik. Mert én sem vagyok rá képes. És azt hiszem, már nem is szeretem Őt annyira, mint két, három, vagy öt évvel ezelőtt. A szerelmem iránta csak nőtt, bármit is teszek ellene. Bármennyire is nem tetszik, és bármennyire is félek az érzéstől, hogy elhatalmasodik felettem, akkor sem tudok túltenni azon a mérhetetlen mértékű bűntudaton, amit érzek. És emiatt van bennem ez a kétely. Emiatt a hatalmas súly miatt a lelkemen. Emiatt a titok miatt, amit ő sosem tudhat meg.


Hy, Pípölz!
Remélem, tetszett az első fejezet. :) Tudom, rövid lett, és kicsit olyan semmilyen is, de állítom, ennek ilyennek kell lennie, és még amúgy is csak az elején járunk. :")
Elképesztően köszönöm a több, mint 1900 megtekintést, a prológushoz érkező kommenteket, és a tizenegy feliratkozómat! Csodálatosak vagytok! Ilysm!! <3 

All the fucking love,
RS

2015. december 4.

Prológus


Cipőm sarka hangosan kopog a csempén, ahogy főnököm irodája felé haladok. Köszönök mindenkinek, aki mellett elmegyek, vagy látok, de elenyésző azok száma, akik viszonozzák ezt az apró, emberi gesztust. Bunkó bagázs.
Három kopogás, egy válasz, és már bent is vagyok a kicsit talán túlságosan is luxusértékű irodában. Brandon int, engedélyt ad, hogy leülhessek. Kíváncsi vagyok, mégis mi lenne a feladatom, amiért ide hívatott, úgyhogy figyelmesen hallgatok, miközben nekikezd a beszédének, és próbálom kizárni a gondolatot, mégis milyen hülyén néz ki ezzel a bajusszal.
- Te is tudod, mostanában mennyire megcsappant cégünk hírneve - bólintok, így folytatja. - És azzal is tisztában vagy, mennyire szükségünk van a reklámokra, ugye? - Ismét biccentek, miszerint felfogtam. Ez így van, ahogy mondja. Sajnos, vagy nem... Ez a helyzet. Ezt kell szeretni. Na nem mintha én annyira szeretném, egyébként. - És gondolom tudatában vagy annak is, hogy a fiam, Caleb eléggé erősen csapja neked a szelet.
Elfintorodok.
Ez kényes téma.
Caleb Ewars annyira unszimpatikus nekem, hogy szavakat sem találok! De mivel a perem szélén táncikálok, és egyszer már közel álltam a kirúgásomhoz egy sokak szerint tiszteletlen megnyilvánulással és pár rossz napommal, ezért ismét ugyan úgy reagálok.
Mint egy pincsikutya, esküszöm.
- Nos, egy jótékonysági rendezvény lesz a hétvégén, egy ismert banda számára kellene ezt megrendezni. És úgy döntöttem, vagyis döntöttünk, hogy téged küldelek a fiammal együtt, hogy kicsit összekovácsolódjatok.
- Értem meg minden, viszont... Mi ebben a logika? - értetlenkedek, szemöldököm összeráncolom. Kettőnket küld, együtt, hogy végezzük a dolgunkat, miközben már számtalanszor végeztem egyedül is a készülődéseket? Minek kovácsolódjunk mi össze, hogy az ő szavaival éljek?! Azt hiszem, ezek azok a fő gondolatok, melyek kavarognak a fejemben.
- Ott van ebben a logika, aranyom, hogy ha sikerül együttesen lerendezni ezt az egészet, akkor mindkettőtöket küldelek a miami-i cégünkhöz, mintegy előrelépés a munkádban, és mivel az ottani iroda a fiamé, együtt igazgathatnátok. Persze csak akkor, ha jeleskedtek, és pozitív visszajelzéseket kapok nem úgy, mint a múltkor.
Tátogok, mint egy hal, de megszólalni nem tudok, és próbálom figyelmen kívül hagyni mondata utolsó részét. Úristen... Igazából még fel sem fogtam a dolgokat, annyi viszont eljutott az agyamig, hogy ez több pénzt jelent, és egy felsőbb rendű körökbe való tartozást a munkámban. Bárhogy is nézzük, ez mindenképp jól jönne, szóval egy óvatos mosollyal reagálok, majd kezdek bele kusza gondolataim kifejtésébe.
- Melyik banda lenne az?
Direkt így válaszolok, hiszen ennek háttérjelentése is van. Egy, hogy benne vagyok - nem meglepő módon, mert ugye ki az a hülye, aki visszautasítana egy ilyen ajánlatot?! -, és kettő, hogy érdeklődök is.
Brandon húzza az időt, én pedig két perc elteltével úgy érzem, legszívesebben már a hajamat tépném, s a fejét az asztallapnak csapdosnám. Megköszörülöm a torkom, bármennyire is tiszteletlen mindez, és próbálom felhívni a figyelmét arra, még itt vagyok, és válaszra várok. Érdekel a dolog, természetesen, úgyhogy per pillanat tojok az illemre, miszerint nem engedhetnék meg magamnak ilyet a főnökömmel szemben. Sosem okozott gondot az, hogy a saját véleményemet és gondolatomat fújjam.
- Egy ismert brit banda keresett fel minket - válaszol végül, miután a fiókba csúsztatja a papírjait, amiket egy ocsmány sárga dossziéban tart, és rám emeli tekintetét. Gyomrom egy pillanat alatt összezsugorodik, alsó ajkam megremeg.
Rettentően rossz előérzetem támad.
Istenem, mondd, hogy... Kérlek! Mondd, hogy nem róluk van szó!
- A One Direction búcsúakciója lesz ez, Ava - folyttaja, miközben szemén látom, mennyire élvezi a helyzetet. Értelmetlen tagadni, ő olyan, mint a fia.
Ravasz.
És pontosan tudja, milyen érzelmek is köthetőek a srácokhoz. Vagyis az egyikhez.
Mindenki tudja, basszus! 
Másodpercek alatt omlok össze. Felpattanok, légzésem felgyorsul, és előre hajolva támaszkodom meg térdeimen, hogy csillapítsam feltörni készülő kiabálásomat, mivel tudom, azt már tényleg nem engedhetem meg magamnak, még ha nagyon szívesen meg is tenném, és nagy valószínűséggel meg is fogom... Nincs a földön még egy ilyen féreg, mint ez a férfi itt előttem! 


×××

Otthon az ágyamban fekve úgy érzem, elnyel a matrac. Kedvenc bandám albuma üvölt a hangfalakból, a sötétítőfüggöny el van húzva, így semmiféle fény nincs a szobában, és a zenén kívül csak szinte már őrjítően hangos kattogását lehet hallani az agyamnak. Homlokomra kiült a szöveg: "Hagyj, szünetem van." Neon fénnyel világít, villódzik és csörömpöl, s magával hozza a migrénes fejfájást is, amitől szépen lassan tényleg megőrülök.
Egyszer egy ember azt mondta, addig élsz, míg emlékszel bizonyos dolgokra. Nos, ez megnyugtató, mivel én mindig, mindenre emlékszem. Gondolkodnom sem kell a dolgokon, jönnek azok maguktól is! Az összes közösen töltött év a srácokkal, a nevetések és ölelések, a csókok, a nyaralások és a viták is. Amikor el kellett viselniük az akkori lázadó énemet. Emlékszem azokra az igéző zöld íriszekre, azokra a göndör tincsekre, a gödröcskés mosolyára, az elképesztően szép hangjára, és még arra is, hogy reggelente mennyire nehéz volt vele bármit is kezdeni, mint ahogyan egyébként velem sem, s, hogy ezen mindig milyen jót vidultunk. Hogy nem szereti a sushit, amit én imádok, és rajong a teáért, amit meg én utálok. Tisztán él bennem a kép, amikor az ünnepeket a családjánál töltöttük, és az is, amikor bemutattam a bátyáimnak. El sem tudnám felejteni azokat a féltő szemeket, amelyekkel mindig méregetett, hiszen elképesztően ügyetlen voltam mindig a társaságában, azt meg főleg nem, amikor megkérte a kezemet. Életem meghatározó pillanatai ezek, melyeket akkor sem tudnám elfelejteni, ha nagyon akarnám. De valamiért nem is szeretném. Ki tudja, lehet, hogy túlzottan mazochista énemnek köszönhetően úgy gondolom, én már sosem leszek többé szerelmes. Mivel mindig a legelső szerelmedhez hasonlítod  többit, és tekintve, hogy számomra Harry tökéletes volt, és ténylegesen a legelső srác, akivel együtt voltam, hozzá hasonlót a büdös életben nem találnék sehol sem.
Hallom az ajtóm felé egyre inkább hangosodó lépéseket, ahogy közeledik, minden bizonnyal a lakótársam. Miközben várom, hogy felrázzon, és valamivel jobb kedvre derítsen, átfut az agyamon egy rohadtul lehangoló mondat, amit még Anyu mondott nekem régebben: "Tetszik vagy sem, vannak dolgok, amik örökre beégnek, amiktől nem szabadulhatsz." És azt hiszem, ez egy ilyen dolog, még ha irtózatosan utálom is néha magát az érzést.
- Jesszus, Ava! - toppan be végre Ronnie, és az ablakhoz rohan, hogy szétrántsa a vastag függönyöket. A fény egyből eléri az arcomat, felsóhajtok. 
- Mi az?
- Mayna hívott! Mi történt, az Istenit?! - csattan, tehetetlenül széttárja karjait. - Kirohantál az irodából, egyetlen szó nélkül! Örülj, hogy nem ő jött utánad, mert akkor aztán annyi lenne a csinos kis fejednek...
Míg beszél, leül az ágyam szélére, és nem tudom elkerülni kutakodó pillantását, mely szinte olyan áthatóan tapad az arcomra, mintha lelkembe látna. Bár lehet, így is van. Ki tudja. Én kinézem belőle.
- Ronnie, tudod, hogy milyen helyzetben állok a médiával, ugye? Tudod, milyen szálak fűznek Harry Styleshoz, ugye? Már elmeséltem a sztorit, bár igazából első kézből tudod, hisz folyton ezt ecsetelgetem...
- Tudom, szívem. - Hangja halk, sajnálkozó. De nekem pont erre nincs szükségem. A sajnálatra. Őt kell sajnálni, nem engem. Ő az, aki a hallottak alapján azóta sem jött helyre, na nem mintha folyamatosan az életét figyelgetném, ennyire én sem vagyok őrült. Na jó, mit nagyzolok én itt, én sem... És nagyon is őrült vagyok! Mégis, az egyetlen, aki ismeri a teljes sztorit, az Ronnie. A legeslegjobb barátnőm, évek óta kitart mellettem. Úgyhogy nem haragudok meg rá, amiért ilyen hangsúlyt használ. - De nézzük a dolgok napos oldalát! Te vagy az egyetlen olyan személy a világon, akit eljegyzett egy világhírű, szexi sztár, majd bár okokkal, de otthagytad az oltárnál! Igazán beleírhatnád az önéletrajzodba...

Helooo! :)
Meg is érkeztem a prológussal, remélem, örültök neki.
Elképesztően köszönöm annak a hat személynek, aki megbízott bennem, és feliratkozott a blogomra! Továbbá hálás vagyok a több, mint ezer megtekintésnek is, elképesztőek vagytok! Ilysm! <3
Az első fejezet nemsokára érkezik, addig is, szép hetet! (:
Ps.: Sajnálom a késést... :/
xoxo, RS